Sajtóközlemény

Amiért a vallás fontos: A család és a hit sorsának összefonódása

Ez a családról és hitról szóló esszé egy ötrészes sorozat része, amely a vallás értékével foglalkozik.

A gyülekezet a jelentésteljesség szent sátorát emeli a családi élet nagyszerű fejezetei fölé: a születések, a gyermeknevelés és házasság fölé.” — W. Bradford Wilcox[1]

Modern világunknak – előrehaladottsága és lehetőségei ellenére – nehezére esik túltekintenie önmagán. Minden korszaknak megvannak a maga holtterei. Az ősi Rómában például úgy tartották, hogy egy ember másokra gyakorolt hatása 100 éven át tart. Ebben a felfogásban az emberek két korábbi nemzedékre tudtak visszaemlékezni, illetve két utánuk következő nemzedékről tudtak gondoskodni. Aztán – a hagyomány szerint – ez a hatás abbamaradt, és az új század új emberekkel és új aggodalmakkal rendezte újra önmagát.[2] Ám a tartós társadalmaknak szélesebb látókörre van szükségük.

A jelen nagy húzóerőt jelent, de a múlthoz és a jövőhöz kapcsolódó szálak is. A család és a hit – az itt és a most felett húzódó két nagy hidunk – jóval messzebbre nyúlik 100 évnél mindkét irányban, kibővítve életünk célját és értelmét.

Egyikünk sem születik független egyénként. Már eleve létező kötelékek, kapcsolatok és kötelezettségek hálójában jövünk erre a világra. Ezek a családi kapcsolatok formálják a világnézetünket, belénk táplálják az értékeinket és alakítják a személyiségünket. És a családok, bármilyenek legyenek is, virágoznak, mikor csatlakoznak a hívők valamely közösségéhez. Mindkét fél számára előny származik ebből: az egyház erősíti a családokat, a családok pedig az egyházat. A család és a hit együtt munkálkodva megerősíti a helyest és a helytelent szabályozó normákat, megtanít rá, hogyan szeressük felebarátainkat, és olyan támogató alapot biztosít, amely segít a gyermekeknek és a szülőknek eligazodni az élet kihívásai közepette. Vagyis a család és a hit megakadályozzák, hogy elmagányosodjunk. Kiszélesítik az egyén felelősségi körét, hogy az ne csak önmagára korlátozódjon, és segítenek az idegenből barátot formálni. A családok ezután ezt a lelki és közösségi tőkét a következő nemzedékek számára is átadják.

Mary Eberstadt szerzőnő felsorakoztatva a széles körben folytatott társadalomtudományi kutatások eredményeit, feltárja, mennyire összefonódnak ezek az erők: „A család és a hit a társadalom kettős csavarja – írja –, két spirál, melyek ha összeköttetésben állnak, akkor hatékonyan másolódhatnak, de amelyek ereje és lendülete egymástól függ.”[3]

Ez a partneri kapcsolat figyelhető meg az istentiszteleten is vasárnaponként. Eberstadt rámutat arra a széleskörű szociológiai megállapításra, mely szerint az olyan családi rítusokban való részvétel, mint amilyen „a házasság és a gyermekvállalás, összefügg az egyházba járás és más jellegű vallási szokások gyakorlásának magasabb szintjeivel”[4]. Egy másik tényező az a hatás, melyet a gyermekek gyakorolnak szüleik vallási életére. W. Bradford Wilcox szociológus egyszerűen fogalmaz: „A gyermekek viszik a szüleiket istentiszteletre.”[5] Gyakori eset, hogy a gyermekek, akik bár az egyházban nőttek fel, mikor elhagyják a családi fészket, hogy tanulmányokat folytassanak, elsodródnak a hittől. Aztán mikor megházasodnak és gyermekeik születnek, visszatérnek ahhoz. Mi a magyarázat erre a jelenségre? A legmélyebbről jövő hitelveinkről és legszorosabb kapcsolatainkról sosem könnyű döntést hoznunk. De Wilcox hozzátesz egy fontos meglátást: „Egy gyermek érkezése képes arra, hogy felébressze a szeretet kiaknázatlan forrásait; a természetfölötti felismerését; és a jó élet iránti vágyat.”[6] Ezek a dolgok azért számítanak, mert a család és a vallás a legalapvetőbb emberi intézmények közé tartoznak. Ha összekapcsolódnak, összefűzik a társadalmat; ha szétválnak, meggyengül a társadalom is.

A rokonaink és az egyház, valamint az egyház és a rokonaink közötti szent kapcsolatok a múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz kötnek bennünket. Az effajta folytonosság segít megtalálnunk a helyünket ebben a nagy világegyetemben. Megtudjuk, kik vagyunk. Wendell Berry, a költő, így fogalmazza meg ezeket a törekvéseket: „Két szerető lélek házassága egyesíti őket egymással, az elődeikkel, a leszármazottaikkal, a társadalommal, a mennyel és a földdel. Olyan alapvető kapocs ez, mely nélkül semmi nem marad tartós.”[7]

A család és a hit sorsa továbbra is hol jó, hol rossz irányt vesz – ahogy tette azt a történelem különböző időszakain át –, de a tapasztalat azt mutatja, hogy mindezt egymással karöltve teszik. Ahogy az egyik felemelkedik vagy hanyatlik, úgy tesz a másik is. A történelem alakulása nincs előre elrendelve; mi választjuk meg. És ezeknek a választásoknak hosszú a röppályája – túl hosszú ahhoz, hogy beleférjen egy 100 éves időszakba.


[1] W. Bradford Wilcox, “As the Family Goes,” First Things, May 2007.

[2] Lásd Remi Brague, “The Impossibility of Secular Society,” First Things, Oct. 2013.

[3] Mary Eberstadt, How the West Really Lost God, 2013, 22.

[4] Eberstadt, How the West Really Lost God, 93.

[5] Wilcox, “As the Family Goes.”

[6] Wilcox, “As the Family Goes.”

[7] Wendell Berry, Sex, Economy, Freedom, and Community, 1992.

STÍLUSKALAUZ-MEGJEGYZÉS:Amikor Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházáról ír, kérjük, használja az egyház teljes nevét, amikor először utalást tesz rá. További információért az egyház nevének használatáról tekintse meg az online Stíluskalauzt.