Amiért a vallás fontos: A legbelső vágyódás

[Ez a személyes hitről szóló esszé az első része egy ötrészes sorozatnak, amely a vallás értékével foglalkozik.]

„A hit hatalmat ad nekünk meglátni a láthatatlant, felvállalni a lehetetlent, és remélni a hihetetlent.” — Samuel Rodriguez tiszteletes[1]

Modern világunk minden korábbinál több választást és lehetőséget kínál. A tudomány és a technika folyamatosan bővítik ismereteinket, a vallásos világnézetek sokfélesége pedig egyre növekszik. Úgy tűnik, hogy a látóhatárunk gyorsabban és szélesebbre tágul, mint amivel meg tudunk birkózni. A végén azonban továbbra is ugyanazok a lelki teremtmények maradunk. Életünk útján kitartóan elkísér bennünket a legbelső vágyódás.

Az összes vallásban közös az a felismerés, hogy van bennünk valami befejezetlen, ezért a teljességre áhítozunk. Ha minden kérdésre meglenne a válasz, nem szólna senkihez ima. Ha minden fájdalomra könnyen jönne az enyhülés, nem szomjaznánk a szabadulást. Ha minden veszteség semmissé tétetne, nem lenne vágyakozás a mennyek után. Ameddig ezek a szükségletek léteznek, létezni fog a vallás is. Ez az élet természetes velejárója. Embernek lenni egyúttal a bizonytalanság, bánat és halál megtapasztalását is jelenti.  A vallás azonban egy olyan iskola, ahol értelmet nyer a zűrzavar; kórház a láthatatlan sebek gyógyítására; mentőöv, hogy mindig kaphassunk egy második esélyt.

Ennek megvilágítására tanította David Wolpe rabbi, hogy a vallás „eljut egy olyan világba, melyben felettébb sok a fájdalom, a szenvedés és a veszteség, és értelmet, célt és békességet visz bele”.[2]

Mi több, a vallás egyúttal különböző egyének összegyűlése egy hívői közösségbe. Ha azonban a vallás nem képes az egyén szívét megnyerni, a közösséget sem képes megtartani. Az egyének lelki élményei olyan sokfélék lehetnek, amilyen sokfélék maguk az egyének. Mivel „tükör által, homályosan látunk”[3], ezért az élet legtöbb dolga alapvetően a hiten múlik. Azokban az istenkereső pillanatokban végső soron az egyén az, aki nagyító alá veszi a részleteket, mérlegeli a bizonyítékokat, és döntéseket hoz a legnagyobb jelentőségű ügyekben.  Ez a küzdelem nem más, mint a hit folyamata. Ludwig Wittgenstein írta: „Istenben hinni annyit jelent, mint belátni, hogy csak a világ tényeivel még nincs minden elintézve.”[4]

Az emberi élet lényege – értelmet találni mindenben. Természetünk lelki kutakodás és célok felé vezet bennünket. A vallás biztosítja azt a teret, amelyben lehet keresni, meg lehet lelni és tovább lehet adni a válaszokat. A vallás és a célok közötti kapcsolat ma is fennáll.

Ez ma különösen időszerű. Találkozásaink a modern világgal gyakran a fényesen felragyogó, majd pedig elhalványuló pillanatképek sorából állnak – gazdag a felszín, ám a gyökerek elhanyagoltak. Azonban a vallás – és az általa ihletett lelkiség – a felszín alá fúrja magát, és összeköt bennünket azokkal az erkölcsi alapokkal, amelyek áthatják közös emberi mivoltunk legjavát.

Will Durant, eszme- és kultúrtörténész, egész életében csodálattal figyelte a vallásos hit erejét. Ő maga azonban nem jutott végleges döntésre az istenhittel kapcsolatban. Tanulással és megfigyeléssel töltött élete vége felé elgondolkodott azon, hogy mi is az egyház értelme. Észrevételeiből az derül ki, hogy az ismeretlennel szembesülve még egy agnosztikus egyén is láthatja a vallás maradandó vonzerejét:

„Ezek a templomtornyok, amelyek mindenhol felfelé mutatnak, tudomást sem véve a kétségbeesett lemondásról és magasba emelve a reményt; ezek a fennkölt városi tornyok, vagy a vidéki dombok közt megbúvó egyszerű kápolnák – mindenhol egymást érik, ahogy a földtől az ég felé emelkednek; minden ország minden településén kihívást szegeznek a kétségnek, és vigaszra hívják a megfáradt szíveket. Mindez csak egy hiábavaló téveszme? Nincs semmi az élet után, csak a halál, a halál után pedig semmi, csak az elbomlás? Nem tudhatjuk. De ameddig az ember szenved, addig ezek a templomtornyok fennmaradnak”.[6]

Habár az épületeik fából, kőből és acélból készülnek, az egyházak valami olyasmit képviselnek az emberi lélek mélységeiből, aminek a meglelésére mindannyian vágyunk. A vallás – minden ember alkotta dolognál inkább – irányt és keretet ad az egyéni értelemkeresésnek.