Dale G. Renlund elder rokonszenvvel gondol családjának bőséges északi örökségére: „A svéd és finn gondolkodásmód is része annak, aki vagyok; nagyon nagy részem svéd és finn” – meséli Renlund elder.
„Rendkívül büszke vagyok erre az örökségre; felvillanyoz, hogy ez bennem van” – idézi fel Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza (a mormonok) legújabb apostola, akinek unokatestvérei élnek Finnországban és Svédországban.
Renlund elder azt mondja, csodálattal tölti el a svédek „természetes hajlama a kedvességre, a jóságra, és készségük az osztozásra – ezek mind olyan jellemvonások, amelyeket egyszerűen lenyűgözőnek tartok.”
A finnekben az eltökéltség és a kitartás (finnül „sisu”) az, amit a leginkább tisztel. „Szeretem a népet – ha egyszer egy finn elkötelezi magát, akkor mindig mindent tőle telhetőt megtesz, és amikor már nincs mit adjon, akkor is ad még” – teszi hozzá Renlund elder.
„Az anyanyelvem svéd, és otthon svédül beszéltünk egészen addig, amíg a szüleim rá nem jöttek, hogy idővel iskolába kell majd járnunk. Akkor aztán a szüleink tudatos erőfeszítést tettek, hogy otthon angolul beszéljenek, ezzel segítve a gyerekeiket.”
Renlund elder azzal viccelődik, hogy amikor gyermekkorában a téli olimpiát nézte bevándorolt családja körében, a svéd-finn mérkőzések mindig győzelemmel végződtek: „Mindig Finnországnak vagy Svédországnak szurkoltunk, így amikor Finnország és Svédország egymás ellen játszott valamelyik olimpiai sportágban, mint például a jégkorongban, akkor tudtuk, hogy nem veszíthetünk!”
Európa menekültjeinek felkarolása – akkor és most
Maradandó hatással volt Renlund elderre, hogy skandináv bevándorló családban nőtt fel. A fiatalkori családi élmények továbbra is nagy jelentőséggel bírnak számára, és a mostani európai események, melyek során egymillió menekült és migráns érkezett a földrészre, szintén felidézik azokat az élményeket.
Renlund elder édesapja, Mats Åke Renlund Finnországban született. A 2. világháború vége felé érkezett Svédországba, és 1944-ig egy menekülttáborba internálva élt. Majd a svéd állampolgárságot megkapva kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba, hogy mormon templomban vehesse feleségül a menyasszonyát, Ragnhild Mariana Anderssont.
„Amikor az Európában lévő menekültekre gondolok és arra, ami most zajlik, majd pedig arra, hogy édesapám tulajdonképpen személyesen tapasztalta meg ezt menekültként 1944 vége felé – talán érdekes lehet az ő szemszögéből, Európa szemszögéből, mivel ő átélte ezt.
Édesapám a halála napjáig hálával emlékezett Svédország kedves népére, akik menekültként befogadták őt. Ez arra ösztönözte, hogy hasonlóképpen tegyen, hogy kedves legyen másokhoz – ez fémjelezte őt. Ha belegondol az ember, a Segítőegylet – svédül Hjälpföreningen, vagyis »segítő egyesület« – célja szintén a segélyezés, a segítségnyújtás. Vannak tehát teendők, melyeket elvégezhetünk egyházként, melyeket elvégezhetünk egyénekként, majd pedig közösségként, hogy megpróbáljunk segíteni mindebben. Ez pedig annak megértésével kezdődik, hogy ezek a menekültek mind a testvéreink.”
A kihívások legyőzése az evangélium, a család és az egyházi közösség által
Svédországi bevándorlók gyermekeiként Renlund elder és testvérei sok kihívással szembesültek. „Nehéz volt. Tudtuk, hogy mások vagyunk. Tudtuk, hogy a szüleink bevándorlók. Azt is tudtuk, hogy kilógunk a sorból, de büszkék voltunk arra, hogy mások vagyunk. Büszkék voltunk erre a finn és svéd örökségünkre” – mondja Renlund elder.
A családi szeretet szoros kötelékei, az identitástudat és az evangéliumban való egység adták az igencsak szükséges erőt. Ez különösen igaz volt, amikor Mats Renlundot elhívták gyülekezetiház-építő misszióba az 1960-as évek elején, és a Renlund család visszaköltözött Skandináviába. Először a finn fővárosba, Helsinkibe költöztek, ahol Mats a Haaga gyülekezeti házon dolgozott, azután Svédországba mentek.
„Akkoriban nem voltunk túl eleresztve anyagilag. Emlékszem, egyszer Trollhättanbe [Svédországba] vitt minket az édesapám, ahol volt néhány misszionárius, akiknek – hónap vége lévén –
elfogyott a pénzük, és nem telt élelemre. Édesanyám pedig fogta, és adott nekik 10 koronát. Emlékszem, a húgommal azt mondtuk Anyának: »Hogy tehetted ezt? Tudod, hogy nekünk sincs elég.« Anya azt felelte: »Bármit adsz a misszionáriusoknak, azt mindig ötszörösen kapod vissza.« Az épület túloldalán járva az egyik egyháztag meglátta, hogy igen kopott a cipőm, és adott az édesapámnak 50 koronát. Úgyhogy hazafelé erről beszélgettünk, és 13 évesen is világos volt számomra, hogy ez igaz.”
Amikor Renlund elder 19 éves lett, teljes idejű misszióba indult Svédországba, ahol ismét elmerült a svéd kultúrában.
„Emlékszem, a misszióm során fiatalemberként láttam, ahogyan az emberek hallanak az evangélium visszaállításáról, láttam, ahogy elkezd épülni és erősödik a Szabadítóról való bizonyságuk, a szövetségek megkötésére való hajlandóságuk. Minden egyházi élményem közül a legkedvesebb emlékem az, ahogyan Krisztus engesztelése fokozatosan valósággá vált az életükben.”
Növekedés Svédországban és a saját életünkben
Renlund elder elmondása szerint jóleső érzés figyelni az egyház svédországi növekedését az évek során; hogy ma már van 9 500 egyháztag, és van egy templom Stockholmban. „Látni mindezeknek a megtörténtét, és látni az erős, többnemzedékes családok kialakulását egyszerűen lenyűgöző volt, és van valami csodálatos az ottani elkötelezett egyháztagokban.”
A fokozódó elvilágiasodással kapcsolatban Renlund elder megjegyzi: „Egy szekuláris társadalomban a családnak azon kell lennie, hogy megértse, mit is ad igazán az evangélium. Az evangélium örömöt és megértést ad, és amikor megőrizzük ezt az örömöt és megértést, az segít nekünk eligazodni egy elvilágiasodott társadalomban – segít világosságnak lenni a világban, nem félni attól, akik vagyunk, hanem örömöt lelni abban, és mindenkivel úgy bánni, ahogyan azt a Szabadító szeretné, ha tennénk.”
Arra a kérdésre, hogy mikor látogat ismét Svédországba, Renlund elder így válaszol: „Az egyház elnöke, Thomas S Monson úgy hív engem, hogy »svensk pojke« (svéd fiú), de nem tudom, mikor fogok Svédországba utazni. Amikor megbíznak vele, megyek, és már nagyon várom.”