Gyermekbántalmazás
A gyermekbántalmazás olyan heves és mély érzelmeket vált ki belőlünk, amelyeket lehetetlen szavakba önteni. Talán azért háborít fel minket annyira ez a bűntett, mert emlékszünk rá, milyen volt saját gyermekünket először karjainkba venni – milyen átható és mély a gondozásra, tanításra és védelemre késztető szülői ösztön. Megdöbbentő, szinte felfoghatatlan az, hogy valaki bántani akar egy gyermeket. Ez a legmesszemenőbb árulás.
A társadalom egyesült erővel igyekszik fellépni a gyermekbántalmazás ellen. Látjuk, amint egész közösségek újra és újra összefognak olyan gyermekek keresésében, akiket félő, hogy elraboltak vagy bántalmaztak. Ha akár egyetlen gyermek is veszélyben van, az bekerül a nemzeti híradóba.
Azonban a gyermekbántalmazás nem volt mindig téma a nemzeti média beszámolóiban. Ezt a gonoszságot homály fedte, szinte alig volt szembetűnő, és nemigen eshetett róla szó. Még azt megelőzően, hogy ez a téma előtérbe került volna az Egyesült Államokban, Gordon B. Hinckley, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza korábbi elnöke nyilvánosan elítélte és rettenetes gonoszságnak nevezte a gyermekbántalmazást. Az 1980-as évek elején mindannyiunk gondolatait és érzéseit szavakba öntötte, amikor ezt mondta egy világméretű konferenciai közvetítésen: „Hálás vagyok azért, hogy egyre nagyobb általános figyelmet kap ez az alattomos gonoszság. A gyermekek kihasználása… szadista vágyak kielégítésére, a lehető legsötétebb árnyalatú bűn.”
Milyen más álláspontot foglalhatna el az egyház? Ez a téma az egyház tanának lényegéig hatol. A kisgyermekek ártatlanok és becsesek Isten szemében. Jézus Krisztus a leggyengédebb pillanatai közül néhányat a gyermekekkel együtt élt át, és a legkeményebb hangnemben szólt az őket bántalmazókhoz. „A ki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék” (Máté 18:6). Mi több, a család központi helyet foglal el az egyházban. A gyermekek szüleikkel együtt részt vesznek az egyházi gyűléseken. Az egyház tagjai hetente családi estet tartanak és ilyenkor minden más fontos dolgot félretéve családi kapcsolataikat erősítik. A családban a szülők egymásból erőt merítve dédelgetik és védik gyermekeiket, olyan környezetet teremtve, ahol a szeretet és a támogatás légkörében növekedhetnek és fejlődhetnek. Az egyház gyülekezőhelyet biztosít azoknak a családoknak, akik azt szeretnék, hogy gyermekeik lelki értékekkel növekedjenek fel. Az egyház és a család számára is kiemelten fontos a gyermekek jóléte.
Ebben a dokumentumban a gyermekbántalmazás témája Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza szemszögéből kerül kifejtésre. Mit tesz annak visszaszorításáért? Mit tesz az áldozatokért? Voltak-e bírósági esetek és határozatok, és ha igen, miért? Hogyan jár el az egyház azokkal, akik gyermeket bántalmaznak? Miben különböznek ennek az egyháznak a tapasztalatai más vallási és világi szervezetek tapasztalataitól, és miben hasonlítanak? Ez a néhány oldal ilyen kérdéseket tárgyal.
A gyermekek védelme
A bántalmazás gonoszsága ellen folytatott közösségi háborúban az egyháznak az a szerepe, hogy ismereteket szerezzen, kezelje a létező problémát, és megossza tapasztalatait másokkal, akik hasonlóan motiváltak.
Kik a papok?
Az egyházban fizetés nélküli, nem hivatásos papok vannak. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában a gyülekezetek vezetőit püspököknek nevezik. A püspököket a helyi tagságból választják ki, és körülbelül öt éven át szolgálnak önkéntes alapon. Legtöbben közülük már régen az adott közösségben élnek, és barátaiknak, szomszédaiknak tartják gyülekezetük tagjait. A legtöbb püspöknek pedig saját gyermekei, gyakran kisgyermekei vannak, akik részt vesznek az egyházi gyűléseken és tevékenységeken. A püspökök tehát eleve nagyon érdekeltek egyházi közösségük biztonságában és jólétében. Ha gyülekezetük biztonságát gyermekbántalmazó veszélyezteti, a püspökök elsősorban arra törekednek, hogy saját családjukként védelmezzék az egyházi közösséget.
A püspökök nem kapnak sem fizetést, sem más anyagi juttatást. Nem valamiféle papsági szervezet elszigetelt tagjai. Az egyházon belül nincs különleges papi rend, amelybe csak ők tartoznának. Az utolsó napi szent püspökök a közösségben laknak, és a szokott foglalkozásukat űzik, mint mindenki más. Püspöki hivataluk feladatait leginkább hétvégenként és esténként tudják ellátni. Mindehhez igénybe veszik gyülekezetük sok más tagjának segítségét is.
A püspök lehet iskolai tanár, orvos vagy akár üzletember. Lehet, hogy egy könyvtárost kér fel arra, hogy tanítsa a hatévesek vasárnapi iskolai osztályát. Lehet, hogy egy patikusnő felel a 3 és 11 év közötti gyermekek szervezetéért. Ezek az elhívások ideiglenesek, és gyakran változnak, azonban aki a püspök felkérésére szolgál, attól minden esetben elvárják, hogy éljen vallása tantételei szerint, melyek középpontjában a család, és természetesen a gyermekek tisztelete áll.
Mi rejlik a névben?
Az egyház nem hivatásos papságának van még egy fontos dimenziója, amelyet fontos érteniük azoknak a jogászoknak, újságíróknak és másoknak, akiket érdekel a gyermekbántalmazás kérdése.
Gyakorlatilag az utolsó napi szent gyülekezetek minden tevékeny tagja valamilyen felelősségteljes tisztséget tölt be, amivel segít a püspöknek a munkájában. Az arra érdemes férfiak és a 12 év feletti fiúk részét képezik az egyház papságának. Azt a 12 éves fiatal férfit, aki rendszeresen eljár az egyházi gyűlésekre, általában diakónussá rendelik. 14 éves korára tanító lesz, 16 éves korára pedig pap. A legtöbb felnőtt férfi elrendelt elder vagy főpap. Azonban csupán a papságba való elrendelés vagy a pap, az elder vagy a főpap elnevezés viselése önmagában senkinek nem ad felhatalmazást egy adott gyülekezetben, vagy teszi őt vezetővé. A többi egyháztag nem adózik neki különleges tisztelettel vagy áhítattal. Sőt, ha valaki már nincs kapcsolatban az egyházzal, akkor is elder vagy főpap marad mindaddig, amíg tagja az egyháznak.
Időnként ilyen címmel jelennek meg újságcikkek: „Gyermekbántalmazással vádolják a mormon vezetőt”. A vádat emelő ügyvédek között vannak, akik tudják, hogy ha olyan megnevezést használnak, mint például „főpap”, akkor azzal azt a látszatot keltik, hogy egy nagyobb felhatalmazással rendelkező egyén vétett a törvény ellen, ezzel növelve a bíróság és a sajtó megdöbbenését. Ez a feltételezés azonban hamis.
Egyháztagok megnyerése a gyermekbántalmazás megszüntetésének
Az utolsó napi szent gyülekezetek egy nagy családhoz hasonlítanak, ahol emberek egy csoportja egymás támogatásának szellemében dolgozik együtt. Az egyház már régóta arra biztatja a családokat, hogy beszélgessenek a gyermekbántalmazásról, hogy nézzenek utána, hogyan ismerhetők fel és akadályozhatók meg az ilyen tragédiák. 1976 óta több mint 50 újságcikk jelent meg egyházi kiadványokban, amely elítélte a gyermekbántalmazást vagy felvilágosítással szolgált róla a tagoknak. Az egyház vezetői több mint 30 alkalommal beszéltek erről a témáról az egyház világméretű konferenciáin. A gyermekbántalmazás témája részét képezi egy lecke anyagának is, melyet a vasárnapi gyűlések alkalmával tanítanak.
Az egyház emellett számos tananyagot és filmet készített erről. Ezen anyagok használatával tanítják meg az egyházi vezetőknek, hogyan ismerjék fel az ilyen bántalmazást és hogyan reagáljanak arra. Szakértő tanácsadókkal dolgozó 24 órás segélyvonal nyújt személyre szabott tanácsadást, hogy a helyi vezetők minden esetben megfelelő lépéseket tudjanak tenni.
Végül pedig az egyház minden tőle telhetőt megtesz a családok megerősítéséért. Minden egyénnek és intézménynek meg kell tennie a részét, de végső soron az erős, szerető és óvó családok nyújtanak leginkább védelmet a gyermekbántalmazás ellen. Gordon B. Hinckley, az egyház korábbi elnöke azt mondta: „Mindez bekövetkezik és súlyosbodni fog, hacsak nem lesz egy felismerés, igen, egy erős és határozott meggyőződés azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy a család a Mindenható eszköze. Ez az Ő alkotása. Ez a társadalom alapvető egysége.”
Segítő kéz nyújtása az áldozatnak
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza néhány kritikusa azt állítja, hogy az egyház az áldozat szükségleteit helyezi legutoljára. Egészen szélsőséges írások azt sugallják, hogy az egyház esetleg azért némítja el az áldozatokat, mert azok kínos helyzetbe hozzák az egyházi vezetőket.
Ezek a kritikusok a feje tetejére állítva jelenítik meg az egyház hitelveit. Elsősorban az áldozatok segítésével törődünk. A keresztények alaptermészete az, hogy könyörülettel és szeretettel forduljanak azok felé, akik a bántalmazás gyötrelmeivel küszködnek. Ez feltétlenül részét képezi a szolgálatunknak. Az egyházban az áldozatok olyan lelki útmutatást kaphatnak, amely végül a Jézus Krisztusba vetett hit által gyógyulást hoz. A bántalmazás áldozatainak emellett felajánlják a szakértő tanácsadás lehetőségét, melynek révén a legjobb világi szakemberek is rendelkezésre állhatnak, függetlenül attól, hogy meg tudnák-e fizetni őket.
Az egyházi vezetőknek szóló hivatalos utasítási kézikönyv leszögezi, hogy az egyház elsődlegesen azok megsegítéséért felelős, akik bántalmazás áldozatai, és azok megvédéséért, akik a jövőben bántalmazásnak lehetnek kitéve.
Hogyan tesz eleget ennek az egyház? Megalapítása óta az alapvető családfelfogás és az egyház tana nyújt ehhez támogatást. Emellett 1995-ben létrehoztak egy segélyvonalat, mely azonnali rendelkezésére állít a püspököknek olyan szakképzett tanácsadókat, akik útmutatást nyújtanak a bántalmazás áldozatainak védelméhez. A püspökök jó emberek, azonban ők sem érthetik teljes egészében a gyermekbántalmazás szövevényét, valamint a különböző államokban érvényben lévő törvényi előírásokat. Így hát ha egy gyermek veszélyben van, azonnal felhívhatják a segélyvonalat. Egyetlen telefonhívással tapasztalt szakemberektől kaphatnak segítséget.
Ha például egy tizenéves tájékoztatja a püspökét, akkor ő először a segélyvonalat hívja, hogy megtudja, hová fordulhat az áldozat megvédése és a további bántalmazás megakadályozása érdekében. Ha az eset bűntény jellegű, akkor a püspök azzal kapcsolatban is tájékoztatást kap, hogyan jelentse be azt a hatóságoknál. Nem ismerünk más olyan egyházat, amely a nap 24 órájában, az év 365 napján szakértő segítséget nyújt a lelkészeknek a bántalmazás áldozatainak megsegítéséhez.
Hogy működik-e? Igen. Bár nincs hibátlan rendszer, az áldozatok megkapják a szükséges védelmet és gondoskodást.
Amikor Mike Wallace a CBS csatorna 60 perc című műsorában interjút készített Gordon B. Hinckley elnökkel, ő ezt mondta: „Mélységesen aggódom az áldozatok miatt. Szívem feléjük fordul. Minden tőlünk telhetőt meg szeretnénk tenni annak érdekében, hogy könnyítsünk a fájdalmon, hogy megakadályozzuk, hogy e gonosz és bűnös dolog megtörténjen… Nem ismerek még egy olyan szervezetet ezen a világon, amely fáradságosabb lépéseket tett volna, keményebben próbálkozott volna, többet tett volna azért, hogy megoldja ezt a problémát, hogy dolgozzon, illetve változtasson rajta. Felismerjük, milyen rettenetes ez, és segíteni akarunk a híveinknek, ki akarjuk feléjük nyújtani a kezünket.”
Bánásmód az elkövetővel
Egyszóval Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza zéró toleranciát gyakorol a gyermekbántalmazással szemben. Ha felmerül a bántalmazás gyanúja, az egyház először a hatóságokkal való kapcsolatfelvételre szólítja fel tagjait, majd arra, hogy tanácsadásért és támogatásért keressék fel a helyi püspöküket. Az egyház a gyermekbántalmazás eseteinek feltárásában és az elkövetőkkel szembeni igazságtételben teljes mértékben együttműködik a törvényvégrehajtással.
A gyermekbántalmazásban vétkes egyháztagok Isten törvényeinek is ki vannak téve. Hinckley elnök azt mondta: „Szívünk a vétkesért is megszakad, de nem tűrhetjük a bűnt, amelyben vétkes lehet. Ha vétkezett, azért büntetés jár.” Ha valakiről bebizonyosodik, hogy gyermeket bántalmazott, akkor kizárják az egyházból, amely az egyházban a legsúlyosabb kiróható fegyelmi intézkedés. Az egyházból kizárt tagok nem lehetnek az egyházi gyűlések tevékeny résztvevői, és semmilyen feladatot nem végezhetnek a gyülekezetben.
Újra az egyház tagjaivá válhatnak-e azok a gyermekbántalmazók, akik megfizették bűntetteik törvényes árát, és az egyházi vezetők felügyelete alatt végigmentek a bűnbánat szigorú folyamatán? Igen. Keresztényekként hiszünk a megbocsátásban. Viszont előfordulhat-e, hogy életük során később olyan tisztségben szolgáljanak, ahol közvetlen kapcsolatuk van a gyermekekkel? Semmiképpen sem. A megbocsátás nem törli el a bűn következményeit. A család védelme az egyház első alapelve.
1995 óta az egyház bizalmas széljegyzetet helyez azon egyháztagok tagsági feljegyzésére, akik valaha is gyermeket bántalmaztak. Ezek a feljegyzések mindig eljutnak ahhoz a gyülekezethez, ahová költöznek, és figyelmeztetik a püspököket, hogy ne helyezzék őket olyan helyzetbe, ahol gyermekekkel lennének kapcsolatban. Tudomásunk szerint Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza az első olyan vallási intézmény, amely ilyen követő mechanizmust léptetett életbe. A családot szentnek tartjuk és védjük a gyermekeit. Ez indokolja azt, hogy miért tartozik az egyház azon kevés felekezet közé, akik egyszerű tagjaikat (nem csak hivatalos papságukat) is hivatalos papsági fegyelmezésben részesítik szexuális bántalmazást kimerítő cselekedetért.
Egyházunk alapvető hitelveink miatt alkalmazza ezt a követési rendszert. Az Egyesült Államokban egyetlen bíróság sem vont felelősségre vallási intézményt még azért, hogy nem védte volna meg tagjait a más tagoktól elszenvedett bántalmazással szemben. Ha ezt tenné, akkor az rendőrségi eszközzé tenné a vallási intézményeket, azok vezetőségét pedig törvény-végrehajtási tisztté. Az egyház önként követi nyomon a tagjait, nem azért, mert fél a perektől, hanem azért, mert törődik a családokkal és a gyermekekkel.
Jelentési kötelezettség
Sok jogi vita abból ered, hogy bejelentésre kerül-e valamely lehetséges bántalmazás vagy bántalmazó észrevétele, és ha igen, mikor. Az egyházi tisztségviselők az adott állam törvényeit követik annak vonatkozásában, hogy mikor és hogyan jelentsék a közhivatalnokoknak a gyermekbántalmazást.
Nehezebb erkölcsi kérdés az, hogy a püspök vajon jelentse-e a bántalmazást a közhivatalnokoknak olyankor, ha erre az információra hivatalos minőségben tett szert, bizalmas vallomás formájában. Az itt szerepet játszó bonyolult vallási kérdésektől függetlenül vannak olyan egyházak és szakemberek, akik szerint ha a papság kötelezve van a bizalmas vallomások jelentésére, akkor kevésbé valószínű, hogy a gyermekbántalmazó előáll és segítséget kér. Valószínűbb, hogy folytatja a bántalmazást. Mások azzal érvelnek, hogy gyorsan be kell vonni a törvényvégrehajtást, mert nagyon magas a vétek megismétlésének veszélye. Ebben a nehéz kérdésben még nem jutottak konszenzusra.
A probléma összetettsége tükröződik abban, hogy mennyire különböznek az államok között a bejelentésre vonatkozó törvények. Huszonhárom államban arra kötelezik a törvények a papságot, hogy csak akkor tegyenek jelentést, ha az információt nem bizalmas beszélgetés során szerezték. Ezekben az államokban az a papsági személy, aki bizalmas közlés, például vallomástétel által értesül bántalmazásról, hivatalosan nem köteles jelenteni azt a hatóságoknak; míg az a papsági személy, aki maga veszi észre a bántalmazást, vagy független okból kifolyólag gyanítja a bántalmazást, köteles jelentést tenni. Kilenc másik államban a papság minden esetben köteles jelenteni a gyermekbántalmazást. A maradék 18 államban pedig, valamint Washingtonban, a jelentésre vonatkozó előírások egyáltalán nem követelik meg a papságtól a bántalmazás jelentését.
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában a püspököket arra tanítják, hogy ha gyermekbántalmazásról szereznek tudomást, akkor elsősorban két feladatuk van. Először is, meg kell védeniük az áldozatot. Másodszor pedig az elkövetőt felelősségre kell vonni a tetteiért. Még azokban az államokban is, ahol a vallomástételek bizalmas besorolása miatt a papság nem tehet bejelentést, a püspökök minden tőlük telhetőt megtesznek a további bántalmazás megakadályozásáért. Minden erőfeszítést megtesznek a bántalmazó meggyőzéséért arról, hogy vállaljon felelősséget a tetteiért és keresse fel a hatóságokat. Már az a tény is, hogy valaki felkeresi a püspökét és vallomást tesz, valószínűsíti, hogy a köztiszteletben álló egyházi vezető meg tudja győzni őt a helyes dolog megtételéről.
Ha bíróságra kerülnek az ügyek
Került-e már bíróság elé az egyház gyermekbántalmazási ügyben? Igen. Az egyház az elmúlt évtizedekben rendezett már jogi úton néhány esetet, ha a követelések jogosak voltak. Az egyház gyakorlatilag minden esetben tanácsadást ajánl fel az áldozatnak.
A gyermekbántalmazás azonban nem csak az egyházak problémája. Társadalmi probléma is, és az 1980-as évek eleje óta, amikor is a gyermekbántalmazás komoly kérdésként kezdett felmerülni, a társadalom egészéhez hasonlóan Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza is kezdte jobban megérteni a kérdés összetettségét. Azóta az egyház többször is szembesült egy bizonyos dilemmával. Hogyan védje meg a gyermekeit, bánjon hatékonyan az elkövetőkkel, és közben védje is magát a bíróságon olyan esetekben, amikor a vádak félrevezetők vagy az ügyek nem valósak?
Néhány ügyvéd arra irányuló törekvésében, hogy jobb helyzetbe kerüljön a jövőbeni esküdtszékek előtt, egészen odáig merészkedett hogy vádolni kezdte az egyházat, miszerint az szándékosan biztonságos menedéket nyújt a gyermekbántalmazók számára. Az ilyen vádak az egyház vezetői és tagjai szemében teljes képtelenségek, és teljesen megalapozatlanok. Abszurd állítás az, hogy az egyház vezetői rejtegetnék maguk között a bántalmazót, saját gyermekeiket téve ki veszélynek ezzel.
Nézzük ezt a megfelelő szemszögből! Az Egyesült Államokban évente több száz gyermekbántalmazási ügyben tesznek feljelentést egyházak ellen. Bár egyetlen eset is túl sok, ezek közül viszonylag kevés feljelentés szól Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza ellen – sokkal kevesebb annál, ami a számarányok alapján várható lenne, mivel az egyháznak több mint hatmillió tagja van az Egyesült Államokban. Ez többek között annak tudható be, hogy az egyház már húsz éve eltökélt erőfeszítéseket tesz a probléma kezelésére. A mai feljelentések legtöbbje olyan bántalmazásra vonatkozik, amely állítólag jóval azt megelőzően történt, hogy az egyház bevezette volna jelenlegi irányelveit és oktatási programjait.
Érdemes kiemelni még egy fontos tényt. Azok a papsági bántalmazási ügyek, amelyek 2002-ben robbantak ki nemzetünkben, olyan egyházakkal szembeni feljelentéseket tartalmaztak, amelyek fedezték bántalmazó papjaikat és lelkészeiket. Ezzel szemben Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát szinte soha nem jelentették fel püspökei által elkövetett bántalmazásért. Az egyház ellen felhozott esetek szinte kivétel nélkül arról szóltak, amikor egy egyháztag egy másikat bántalmazott. Az állítólagos bántalmazás sokszor nem is egyházi létesítmény területén, nem egyházi tevékenységgel összefüggésben történt.
Ezekben az esetekben tehát az egyház nem azért védi magát, mert rejtegetnivalója van, hanem azért, mert becses védeni valója van – a gyermekek.
Isten szava az egyháznak
A következő gondolatokat Gordon B. Hinckley elnök az egyház világméretű tagságához szóló beszédéből idéztük:
„Ez a fajta bántalmazás nem újdonság. Bizonyítékok vannak arra, hogy régi időkre nyúlik vissza. Ez a leginkább megvetésre méltó, legszomorúbb és legborzalmasabb dolog. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, közöttünk is előfordult már eme irtózatos gonoszságnak néhány megnyilvánulása. Ez olyan valami, amit nem lehet támogatni vagy eltűrni. Maga Jézus mondta: »A ki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék« (Máté 18:6).
Ez nagyon erős megfogalmazás a Béke Hercegétől, Isten Fiától.
Az Utasítások egyházi kézikönyvéből idézem a következőket: »Az egyház azon állásponton van, hogy a bántalmazás semmilyen formában nem tolerálható. Akik bántalmaz[nak]…, ki vannak téve az egyházi fegyelmezésnek. Ne adjanak nekik egyházi elhívásokat, és nem rendelkezhetnek templomi ajánlással. Ha valaki szexuálisan vagy fizikailag bántalmazott egy gyermeket, és később teljes jogú tagként visszafogadják a közösségbe vagy keresztelés és konfirmáció által újra felveszik, még akkor se hívják el a vezetők ezt az illetőt olyan pozícióba, ahol gyermekekkel vagy fiatalokkal dolgozna. Kivételt jelent az, ha az Első Elnökség jóváhagyja a megjegyzés eltávolítását az illető tagsági nyilvántartási lapjáról.
Bántalmazás esetén az egyház első számú feladata a bántalmazottak megsegítése és azok megvédése, akik ki lehetnek téve további bántalmazásnak.«
Már hosszú ideje dolgozunk ezen a problémán. Buzdítottuk a püspököket, cövekelnököket és másokat, hogy keressék meg, kik azok, akik áldozatok lehetnek, hogy megvigasztalják őket, megerősítsék őket, tudassák velük, hogy ami történt az rossz, de nem az ő hibájuk volt, és ahogy annak még egyszer nem kell megtörténnie.
Nyilatkozatokat adtunk ki, telefonszolgálatot hoztunk létre, ahol egyházi tisztségviselők kaphatnak tanácsot az esetek kezelésével kapcsolatban, és szakértő segítséget fognak kapni az UNSZ Családsegítő Szolgáltatásokon keresztül.
Ezek a cselekedetek természetüket tekintve gyakran bűncselekménynek számítanak. A törvény bünteti őket. Hivatásos tanácsadók, beleértve ügyvédeket és szociális munkásokat, nyújtanak segítséget ezen a segélyvonalon, hogy a püspökök és a cövekelnökök tanácsokat kapjanak az ilyen esetben felmerülő kötelességükkel kapcsolatban. Más nemzetek tagjai pedig a megfelelő területi elnökökhöz fordulhatnak!
Az egyház feladata a szabadítás munkája. Ezt szeretném kihangsúlyozni. Ez a lelkek szabadításának munkája. Szeretnénk segíteni mind az áldozatnak, mind az elkövetőnek. Szívünk az áldozat felé fordul, és segítenünk kell neki. Szívünk az elkövető felé fordul, de nem nézhetjük el azt a bűnt, amelyet elkövetett. Ahol törvényszegés történt, ott szükséges a büntetés. A polgári törvény megteszi a munkáját. Az egyházi eljárás is elvégzi munkáját, gyakran kizárást eredményezve. Ez érzékeny, ám komoly ügy.
Mindazonáltal felismerjük, és mindig fel kell ismernünk, hogy amikor a büntetés már elégtételt nyert és az ítélet követeléseinek eleget tettek, ott lesz egy segítőkész, kedves és közeledő kéz, hogy segítséget nyújtson. Lehet, hogy továbbra is lesznek korlátozások, de a kedvesség is jelen lesz.”