Michael Otterson
FairMormon konferencia, 2015. augusztus 6–7.
Ez egy csodálatos konferencia, tele ragyogó emberekkel, akik nagyszerű kérdéseket tesznek fel és válaszolnak meg. A beszélők és a témáik felsorolása lenyűgöző, és biztató látni, mennyit nőtt a FairMormon az elmúlt évek során. A két nap előadásainak gazdag témaválasztékát látva alaposan elgondolkodtam, hogy mit is tehetek – mit is tegyek – hozzájuk az egyház Társadalmi Kapcsolatok szervezetében végzett munkámból, ami hasznos lenne az érdeklődő hallgatóság számára is.
Először egy kis háttér. Ez valamelyest személyes természetű lesz, amiért elnézést kérek, de kapcsolódik ahhoz, amiről majd később beszélek. Megtért vagyok az egyházban, és rá kellett jöjjek, hogy az én konkrét munkakörömben ez előnyt jelent. 19 voltam, amikor csatlakoztam az egyházhoz Angliában, egy sok misszionáriust érintő, meglehetősen intenzív és elhúzódó kapcsolattartást követően. Mielőtt csatlakoztam volna az egyházhoz, elolvastam mindent, amihez hozzájutottam. A hitünk vitatott jellegére utaló első jelet akkoriban a liverpooli nagy városi könyvtárban tett látogatásom során fedeztem fel. Mellesleg, amikor megemlítem, hogy Liverpool a szülővárosom, gyakran kérdezik tőlem, hogy ismertem-e a Beatlest. A válasz az, hogy személyesen nem. Bár igaz, hogy a feleségem tiniként egyszer bekopogott Paul McCartney házába, azzal az ürüggyel, hogy vécére kell mennie. Beengedték, de Paul sajnos nem volt otthon. Ami azonban az egyházat illeti, Liverpool arról ismert, hogy ide érkeztek az Észak-Amerikán kívüli első misszionáriusok ebben az adományozási korszakban, amikor 1837-ben lehorgonyzott a Garrick nevű hajó, és Heber C. Kimball partra szállt. Később, 1851-ben, Franklin D. Richards Liverpoolban állította össze a Nagyértékű gyöngy első kiadását, és a város lett a Millenial Star kiadásának központi helyszíne is.
Százharminc évvel azután, hogy Heber C. Kimball partra lépett a Mersey parti kikötőben, elmentem ugyanezen város központi könyvtárába, hogy megnézzem, mit találok a mormonokról. Több mint 30 könyvet találtam, amelyek részletesen vagy kivonatosan ezzel a témával foglalkoztak. Ha nem csal az emlékezetem, kettő kivételével mindegyik könyv negatív vagy egyenesen támadó hangvételű volt. Így hát még azelőtt megismertem az egyházat érő kritikák természetét és hangvételét, mielőtt a tagjává váltam volna.
Az a tény, hogy most itt vagyok, arra utal, hogy ezeket a kritikákat nem találtam meggyőzőbbnek, mint magát a Mormon könyvét – intellektuálisan sem, és különösen akkor nem, amikor összevetettem a Joseph Smithről és a Mormon könyvéről kapott erőteljes lelki tanúsággal. Lapozzunk előre 1970. április 19-ére, Ausztráliába, ahol ekkor friss házasként éltem. Amikor a kedves pátriárkánk a fejemre helyezte kezeit és megkaptam tőle a pátriárkai áldásomat, ő többek között ezt mondta: „Lehetőségeid adódnak majd az evangélium megvédésére.” Mindig is foglalkoztatott ez a szóhasználat: „megvédésére” – nem „prédikálására”, „hirdetésére” vagy „tanítására”. Mi olyat látott a pátriárka, amit én akkor nem, hogy a „megvédés” szót használta?
Egy hónapra rá Új-Zélandon voltunk templomban a feleségemmel, ahol – mivel már elder voltam – egymáshoz pecsételhettek bennünket. Egy hetet maradtunk a templomban, és egyszer odajött hozzám az egyik tapasztalt templomszolga. „Újságíró vagy, nemde?” – kérdezte tőlem. A kérdés meglepett, mert nem emlékeztem, hogy bárkinek is említettem volna ezt. Azután meglehetősen erélyesen rávett arra, hogy nagyon gondosan figyeljem meg a férfiak bevezető szertartásának szövegében az igazság megvédelmezésére vonatkozó megfogalmazást. Ezt nem fogom most itt szó szerint idézni, de mindig eszembe jut, amikor bevezető szertartásokat végzek.
Ismét lapozzunk, 1974-re, amikor is Angliában a Liverpool Daily Post üzleti rovatát szerkesztettem. Egy nap felhívott Royden Derrick elnök, az akkoriban a teljes Észak-Angliát lefedő Angliai Leeds Misszió elnöke. Ő Hullban tartózkodott, amely szinte átellenben fekszik Liverpooltól keletre, az északkeleti partszakaszon. Ott olvasott egy olyan cikket a helyi újságban egy másik felekezet lelkészétől, amely az egyházunkat bírálta. Tudta, hogy mivel foglalkozom, és azon tanakodott, hogy lenne-e valamilyen javaslatom a helyzet kezelésére. Pár perc alatt megírtam egy kedves, békülékeny levelet az újságnak, és belefoglaltam a meghívást, hogy bárki, aki szeretné megismerni a tényleges tanításainkat, az „jöjjön és nézze meg”. A levél nyomtatásba került, és bár akkor még nem tudtam, ráléptem arra az útra, amely a rákövetkező negyven-egynéhány évben az egyház társadalmi kapcsolatainak sűrűjén át vezetett engem.
Két évvel később az egyház felkért, hogy vezessem az újonnan megnyitott londoni társadalmi kapcsolati irodát, három évre rá pedig az egyház megbízásából visszatértem Ausztráliába, hogy Sydney-ben létrehozzak egy társadalmi kapcsolati irodát a Csendes-óceáni Terület részére. Az elmúlt 24 évet itt, az egyház központjában töltöttem.
Mi változott ezalatt a 40 év alatt? Kevesebb mint gondolnánk, ha a manapság felmerülő kérdéseket nézzük. Valójában nagyon sok közülük igen hasonlatos azokhoz a kérdésekhez, amelyekkel a Liverpooli Könyvtárban szembesültem; azok pedig ugyanazok voltak, amelyeket Joseph Smith napjaiban tettek fel: a Mormon könyve igaz voltáról, a tanúkról, a fordítás folyamatáról, a kinyilatkoztatás természetéről, Joseph Smith személyes történetéről. Talán meglepő, de egy kicsit meglepődtem az LDS.org oldalon közölt mélyreható esszésorozat közzétételét követően, hogy milyen sok hithű egyháztag fedezte fel meglepődve egyháztagsága során először az olyan dolgokat, mint például a Joseph Smith első látomásáról szóló többféle beszámolókat. Minthogy én már 1967-ben, még az egyháztagságom előtt olvastam ezeket a könnyen hozzáférhető anyagokat, tévesen úgy képzeltem, hogy az egyháztagok zöme szintén olvasta már mindezt. Az Improvement Era – az Ensign előfutára – például az 1970. áprilisi számában részletes cikket közölt az első látomásról feljegyzett nyolc kortárs beszámolóról.
Más területeken viszont nagy változások történtek az elmúlt évtizedekben, és itt nemcsak a világszínvonalú történelemtudományi munkásságra és a manapság kéznél lévő hatalmas mennyiségű kutatható anyagra és forrásokra gondolok, mint amilyenek a Joseph Smith iratok vagy egyes brilliáns, fiatal és feltörekvő történelemtudósok tanulságos munkái. Elsősorban arra a környezetre gondolok inkább, amelyet az internet – különösen pedig a közösségi média – teremtett, és amely mindannyiunk által jól ismert kihívásokat és lehetőségeket hívott életre. Ami az egyházban a Társadalmi Kapcsolatokat illeti, a sokféle – támogató és ellenző – hang robbanásszerű megjelenése egyszerre tette a munkánkat megerőltetőbbé és izgalmasabbá. Példának okáért, én kifejezetten szeretem az egyház szenvedélyes elköteleződését a vallásszabadság mint egyetemes emberi jog mellett, és üdvözlöm az egyre fokozódó átláthatóságát is – ez utóbbira egy újabb példa a Joseph Smith iratok legfrissebb kötetének eheti bejelentése.
Mivel gyakran vagyunk a társadalmi kérdések élvonalában, szeretnék ma betekintést nyújtani nektek az egyház Társadalmi Kapcsolatok szervezetének működésébe, majd pedig megosztani néhány véleményt egyes gyakran tárgyalt témákról, illusztrálandó ezt a munkafolyamatot. Úgy döntöttem, hogy beszédemnek a Szeretném leszögezni címet adom, mert szerintem néhány dolog nem lett eléggé világosan leszögezve, esetleg figyelmen kívül lett hagyva vagy félre lett magyarázva. Nem fogok ma új korszakot nyitni a faji kérdések, a többnejűség és egyéb örök témák területein, melyekre vannak nálam sokkal hivatottabb beszélők. A végén igyekszem 10 percet hagyni a kérdésekre, és felkérek mindenkit, hogy a következő kb. 30 percben írja fel a kérdését egy kártyára, és adja le a szervezőknek. Kérem, hogy a kérdéseitek a társadalmi kapcsolatokhoz közvetlenül kapcsolódó témákra vonatkozzanak, hogy legyen esélyem válaszolni. (Tehát például fogalmam sincs, hogy hol van a tíz elveszett törzs, habár volt egyszer egy püspököm, akit pontosan ezzel a kérdéssel hívott fel az egyik egyháztag hajnali egykor. A püspök tömören ennyit válaszolt: „Szerintem ágyban.”)
A Társadalmi Kapcsolatok szervezeti felépítése
Az egyház társadalmi kapcsolati munkáját az egyház Társadalmi Kapcsolatok Bizottsága felügyeli, melyben a Tizenkettek egyik tagja elnököl. A többi résztvevő általános felhatalmazott vagy általános tisztségviselő közé tartozik a Hetvenek rangidős elnöke, az elnöklő püspök, az egyház jogi tanácsadója, az egyik női általános tisztségviselő, illetve egy további hetvenes, aki az osztály ügyvezető igazgatójaként szolgál. Az ügyvezető igazgató az, aki különösen szoros munkakapcsolatban áll velem, főleg a stratégiai tervezés területén. Ezen túlmenően több vezető társadalmi kapcsolati munkatárs vesz részt a heti bizottsági üléseken, többek között én is.
Az első, amit szeretnék leszögezni, a következő: A Társadalmi kapcsolatok nem rendelkezik önálló, a Fivérekétől eltérő célkitűzésekkel. Én napi rendszerességgel dolgozom együtt a Tizenkettek tagjával és az ügyvezető igazgatóval. Ami a Tizenkettek tagját illeti, a heti kétszeri személyes megbeszéléseken túl naponta beszélünk telefonon, néha többször is. Az ügyvezető igazgatóval havonta tartunk beszámolót a teljes Tizenkettek Kvóruma előtt, illetve részesülünk tőlük iránymutatásban. Olykor pedig valamelyik részterületért felelős munkatárs tart beszámolót és kap tanácsot. Azért említem ezt, mert néha megköveznek bennünket olyan bloggerek, akik szeretnek azon spekulálni, hogy miért tesz a Társadalmi Kapcsolatok ezt vagy azt. Az egyik blogger odáig ment, hogy „elszabadult osztálynak” nevezett bennünket, ami szerintem az újdonság erejével hatna a Fivérekre. Van egy hírem: Nem vagyunk szabadúszók.
Sajnos úgy tűnik, mintha sok olyan embernek a bölcsessége és hozzáértése, aki szeret kötetekre rúgó kommentárokat írni, fordítottan aránylana az általuk leírt szavak mennyiségéhez. Talán a Társadalmi Kapcsolatok egyszerűen csak könnyebb célpontot jelent, mert kevésbé tűnik tiszteletlenségnek, mint az egyházi vezetők bírálása. Ha ez a helyzet, megtiszteltetésnek vesszük „balsorsunk minden nyűgét s nyilait”. A vastag bőr előfeltétel ahhoz, hogy valaki a Társadalmi Kapcsolatoknál dolgozzon. Erről eszembe jut az Apostolok cselekedeteiből az a csodálatos vers, melynek előzménye, hogy a főpap és a tanács megpróbálják megfélemlíteni Pétert és az apostolokat, illetve megveretik őket. Az 5. fejezet 41. verse így szól: „Ők annakokáért örömmel menének el a tanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek.” A következő vers pedig szinte zárójelesen jegyzi meg: „És mindennap a templomban és házanként nem szűnnek vala meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust” (Apostolok cselekedetei 5:41–42).
Egyetlen társadalmi kapcsolati munkatárs sem maradna sokáig a helyén, ha olyan nyilatkozatot adna ki az egyház nevében, amely nem lett előzőleg jóváhagyva. Természetesen gyakran teszünk javaslatot egy-egy friss témára való reagálást illetően, de a Fivérek egyáltalán nem szégyenlősek, ha arról van szó, hogy átszerkesszék vagy visszadobják az ilyen nyilatkozatokat, vagy saját változatot írjanak. Ráadásul a Tizenketteknek az a tagja, aki a Társadalmi Kapcsolatok Bizottságában elnököl, a komoly ügyekben mindig tanácskozik a Tizenkettek többi tagjával vagy az Első Elnökséggel. A mi feladatunk az, hogy megtaláljuk azt a megfogalmazást, amely a leghívebben adja vissza a Fivérek elképzeléseit. Nincs helye magánakcióknak a munkatársak részéről.
Azért időzöm el jobban ennél a pontnál, mert ez rendkívül fontos. Ennek a hallgatóságnak talán nem kell magyaráznom, de azért hadd hozzak fel egy példát arra, hogy milyen az, amikor ezt nem értik meg. Az idén történt, hogy az egyház sajtótájékoztatót tartott, arra kérve a utahi törvényhozást, hogy fogadjon el egy olyan törvényt, amely kiegyensúlyozottan és méltányosan kezeli a vallási jogokat és a melegjogokat. Három apostol vett részt ezen a sajtótájékoztatón, L. Tom Perry elder pedig később részt vett a törvény aláírásán a kormányzó és más közösségi vezetők társaságában. Ezek után egyesek azzal kérdőjelezték meg az üzenet érvényességét, hogy „csak” hárman voltak ott a Tizenkettek közül, nem pedig mindannyian és az Első Elnökség. Feltehetőleg ez a három apostol is „elszabadult” volt. Ez nagyon emlékeztet engem a Szabadító „vak vezérek” felé intézett bírálatára, akik a bormuslicát kiszűrik, de a tevét elnyelik (lásd Máté 23:24).
Mi a helyzet a többi kommunikációval, például a Mormon Sajtószoba oldalakkal? Számunkra a Sajtószoba, illetve az osztály Facebook- és YouTube-csatornái a jelentős hírekről és friss fejleményekről való tájékoztatás elsődleges kommunikációs médiái közé tartoznak. Az ott közzétett tartalom zöme mindennapi hírekkel foglalkozik, de még ezeket sem lehet közzétenni az egyház Egyeztetési Osztályának jóváhagyása nélkül, melynek az a feladata, hogy gondoskodjon minden egyházi kommunikáció tanbéli megalapozottságáról és következetességéről. Munkánk természetéből adódóan az Egyeztetés elsődleges fontosságúként kezel bennünket, amikor sürgős hír érkezik, vagy egy jelentős kérdésben kell állásfoglalást kiadnunk. De még egyszer mondom: megvan az az ellenőrző rendszer, amely nagy mértékben megnyugtathatja az egyház tagjait, hogy a Sajtószoba oldalán olvasottak is alaposan át lettek nézve. Vajon tévedhetetlenek vagyunk? Természetesen nem. Vajon előfordulhat, hogy időnként hibákat vétünk, vagy nem pontosan a megfelelő szót használjuk egy nyilatkozatban vagy egy interjú során? Kétségtelenül igen. Abban azonban biztosak lehettek, hogy tudjuk, ki irányítja az egyházat, ahogyan abban is, hogy betartjuk a lefektetett folyamatokat.
„Megvédés” kontra „népszerűsítés”
Ellentétben a pátriárkám szóhasználatával, mely szerint lehetőségeim adódnak majd „az evangélium megvédésére”, vannak olyan szavak, amelyeket a megvédésnél szívesebben használok . Ha mindig csak védekező játékot folytatunk, legfeljebb egy döntetlenben bízhatunk. Bár ez olykor rendkívül nehéz, miközben támadás vagy barátságtalan bírálat ér bennünket, fontos, hogy ne tűnjünk defenzívnek. Jobb, ha ehelyett elmagyarázunk vagy népszerűsítünk egy eszmét, ötletet vagy tantételt. Amikor például először adták elő a Mormon könyve című musicalt, az istenkáromlása, durvasága és közönségessége ellenére egy nem defenzív állásfoglalás kiadása mellett döntöttünk, amely egy tantételt tanított. Sokszor idézett válaszunk így szólt: „A Mormon könyve musical megkísérelheti egy estén át szórakoztatni a közönséget, de a Mormon könyve szentíráskötete örökre megváltoztatja az emberek életét azáltal, hogy közelebb hozza őket Krisztushoz.” Mint azt sokan tudjátok, még hirdetéseket is elhelyeztünk a Playbill helyszíni számaiban, amelyekben meghívtuk az előadás nézőit, hogy immár „olvassák el a könyvet” is.
Nem könnyű elkerülni a mentegetőzés látszatát, amikor olyasmit becsmérelnek, amit szeretünk. Ez a Fivéreket érő bírálatokra is vonatkozik. Személy szerint a legkárosabb időtöltések közé sorolom a Fivérek állandó bírálatát, úgyhogy hadd időzzek el ezen egy pillanatig. Azért használom a Fivérek kifejezést, mert ez egy utolsó napi szent hallgatóság, és mindannyian tudjátok, hogy mit értünk a kifejezés alatt: az egyház általános felhatalmazottait, különösképpen az Első Elnökséget és a tizenkét apostolt. Amikor a világi sajtóhoz beszélek, igyekszem kerülni ezt a kifejezést, mert a nem mormon fül számára idegen vagy ósdi hangzása van; helyette általában az „egyházi vezetők” kifejezést választom.
Ha nem csal az emlékezetem, úgy hiszem, hogy először egy olyan angol újságírónál láttam a bírálat vádló ujját a Fivérekre irányulni, akit a londoni társadalmi kapcsolati iroda vezetőjeként én hívtam meg, hogy találkozzon egy látogatóba érkező apostollal. Azt kérdezte, miként tartjuk igazolhatónak az egyház vezetőinek Atlanti-óceánt átszelő repülőútjait, amikor pedig Jézus csak szamáron ült. Azt feleltem neki, hogy amint feltalálják az Atlanti-óceánt átszelő szamarat, örömmel fogjuk használni. Ez talán nem volt túl eredeti – már nem emlékszem, de talán hallottam valahol korábban –, viszont megfelelőnek tűnt a képtelen kérdés kezelésére. Számomra elég hihetetlennek hangzik, amikor azt hallom, hogy az emberek megkérdőjelezik a Fivérek által végzett munka indíttatását, vagy amikor azt sugallják, hogy van az egészben valamiféle anyagi jutalom vagy motiváció.
Hadd osszam meg a valóságot. Nem minden Fivér volt korábban üzletember, de a legtöbbjüknek rendkívül sikeres szakmai pályafutása volt mielőtt elhívták őket apostolnak. Amint arra Spencer W. Kimball elnök egyszer rámutatott, az emberek vezetésének és szervezetek irányításának képessége több mint hasznos tulajdonság egy többmilliós tagsággal rendelkező egyházban, különösképpen, ha az lelki mélységgel és az evangélium alapos megértésével párosul. Mivel sokan közülük sikeresek voltak az üzleti életben, amikor ők apostollá válnak, akkor a járandóságuk és költségtérítésük szó szerint kevesebb lehet, mint a korábbi jövedelmükből fizetett tizedük.
Egyes Fivérek oktatóként dolgoztak. Scott elder atomfizikus volt, Nelson elder szívsebész. Többen is sikeres ügyvédként praktizáltak. Jelenleg három egykori egyetemi elnök van a Tizenkettek között. Boyd K. Packer elnök a szakmáját tekintve szintén pedagógus volt, bár a szabadidejében és fiatalabb korában szívesen faragott gyönyörű alkotásokat fából. Érdekes módon ez eléggé hasonlatos egy másik szentírásilag magasztalt foglalkozáshoz: az ácséhoz.
El tudjátok képzelni, milyen lehet elhívást kapni a Tizenkettek közé? Legtöbbször már egy sikeres szakmai pályafutást tudhatsz magad mögött. Tisztában vagy vele, hogy valamilyen önkéntesi feladatkörben szolgálni fogsz majd az egyházban, de már a leendő nyugdíjas éveidre készülsz. Az Első Elnökség és a Tizenkettek természetesen nem mennek nyugdíjba. Nem is mentik fel őket. Elhívásukkal együtt jár az a biztos tudat, hogy életük hátralevő részében mindennap dolgozni fognak, akár még túl a kilencvenen is, amíg szó szerint össze nem esnek, és az elméjük és a testük fel nem mondja a szolgálatot. A munkanapjuk korán indul és nem ér véget ötkor. A Tizenkettek hétfője szabad, és ezeket a hétfőket gyakran töltik a hét hátralevő részére készülve. Ha hétvégi megbízásuk van, gyakran utaznak péntek délután. Rendszeres időközönként – még a 80-as éveikben is – a nemzetközi konferenciai beszédek és vezetői feladatok kimerítő rendje vár rájuk.
Mi a helyzet, amikor otthon vannak? Megvan a legtöbb Fivér mobilszáma, mert néha fel kell hívnom őket este, hétvégén vagy csak jártukban-keltükben. És nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, egyedül én vagyok így ezzel az egyház tisztségviselői közül. Úgyhogy még a pihenőjüket is megszakítások tarkítják. Minden egyes alkalommal azzal indítok, hogy elnézést kérek, amiért otthon zavarom őket. Még soha nem feddtek meg egyetlen hívásom miatt sem. Mindig kedvesek és megnyugtatóak, legyen szó kora reggelről vagy késő estéről.
Az elsődleges éves szabadságuk a misszióelnökök június végi képzésének befejeztétől július végéig tart. És bár ennek az időszaknak a célja a kikapcsolódás, a legtöbb Fivér arra használja, hogy a gondolataik többek között az októberi általános konferencia, és az ott elmondandó beszédük felé forduljanak. A karácsonyi szünet alatt hasonlóképpen tesznek az április konferenciát illetően. Mindegyikük rendkívüli figyelmet és időt fordít a téma kiválasztására és az üzenetük megfogalmazására. Ez a folyamat hónapokon át nehezedik rájuk, mialatt egyik piszkozatot a másik után írják.
Ez nem egyen olyan időbeosztás, amilyet bárkinek is kívánnátok. Mégis méltósággal viselik azt, és örömöt találnak néhány ellenállhatatlanul fontos okból kifolyólag; ezek pedig a bizonyságuk és azon eltökéltségük, hogy a világ Szabadítójának tanúi legyenek, valamint azon vágyuk, hogy mindenhol megerősítsék az Ő gyermekeit. Elsőként ismerik el, hogy vannak hibáik és hiányosságaik – éppen ahogyan az Újszövetség prófétáira mutatva mi is könnyen találunk tökéletlen embereket.
Amikor az evangélistákat és az Apostolok cselekedeteit olvasom, vagy a különböző leveleket, amelyeket az apostolok a Földközi-tenger térségben elszórtan élő egyháztagok csoportjainak írtak, rendkívüli embereket látok – egyéni hibákkal rendelkező embereket, természetesen. Mégis mindig úgy döntök, hogy nem a bírálat szemüvegén át tekintek Péterre, leragadva jellemének indulatos vonásainál, vagy annál az ingadozó léleknél, aki nem volt képes megerősíteni, hogy ismeri Krisztust. Inkább az élete alkonyán tekintek rá, úgy mint aki már átvészelte a megpróbáltatásokat és viharokat, hogy a bibliai történelem egyik kiemelkedő alakjává váljon, akinek a neve és tettei két évezreden át fennmaradtak. Ugyanez sok más ősi apostolról is elmondható, talán különösképpen Pálról, akinek az élete úgy alakult, hogy üldözőből üldözötté vált. Így hát ma – minthogy a bizonyságom azt mondja nekem, hogy az evangélium vissza lett állítva – ugyanígy tekintek az idős Fivérekre. Igen, ők egyedi, halandó férfiak, de az Úr rájuk és nem rám terítette az egyház vezetésének és a nehéz döntések meghozatalának palástját. Nem dicsőítem a Fivéreket. Nem illetődök meg túlságosan attól, hogy kezet foghattam egy apostollal. De a teljes szívemmel támogatom őket, illetve a személyes tapasztalataimból fakadóan és a tanácskozásaik tanújaként csendes, megnyugtató bizonyossággal rendelkezem arról, hogy az egyház jó kezekben van.
A nagy kérdések
Nem kétséges, hogy a Fivéreknek nagy kérdésekkel kell megbirkózniuk. Hadd térjek most ki ezek közül néhányra, és mivel nagyjából félúton járok, talán háromra vagy négyre marad időm a kérdéseitek előtt. Mivel annyira nagy témává nőtte ki magát, szólok pár szót a melegjogok előtérbe kerüléséről, és hogy mit jelentett ez az egyház számára, különösképpen a vallásszabadság vonatkozásában.
Beszélek majd egy keveset az eltérő véleményekről és a fegyelmi tanácsokról, valamint az LDS.org oldalon mostanában megjelenő mélyreható egyházi esszékről. Végül pedig el fogom magyarázni, hogy milyen tantételek alakítják és ösztönzik üzeneteink alakítását a Társadalmi Kapcsolatoknál.
Az egyik előnye annak, ha valaki ilyen hosszú ideje dolgozik a Társadalmi Kapcsolatoknál, hogy hosszú távú szemléletre tesz szert, amellyel együtt jár egy intézményes emlékezet, ez pedig olykor értékesnek bizonyul. Persze nem is kell nagyon idősnek lenni ahhoz, hogy valaki fel tudja idézni azokat az időket, amikor az egyház által a homoszexuális viselkedés jellemzésére használt egyes megfogalmazások tapintatlanok vagy akár kíméletlenek is lehettek a mai mérce szerint. Mindjárt erről is beszélek. Az alapok azonban nem változtak. Isten törvénye szerint a házasságon kívüli nemi kapcsolat erkölcsileg helytelen. Ugyanezen mérce szerint, az azonos nemű személlyel folytatott nemi kapcsolat szintén helytelen. A tan nem változott, de az általunk alkalmazott megközelítés igen, méghozzá jelentősen.
A legtöbb itt ülő ismeri a prezentizmus fogalmát, amely a Webster meghatározása szerint „a múlthoz való olyan hozzáállás, melyet a jelenkor hozzáállásai és tapasztalatai uralnak”. A prezentizmus általános probléma. Annyira könnyű beleásni a múltba és olyan nyilatkozatot találni, amely a keletkezésének idején érvényes mércéket tükrözi, majd pedig tévesen alkalmazni azt a mi napjainkra. Vajon köztünk van-e olyan, aki ne szeretne visszaszívni vagy eltüntetni valamit, amit egyszer kimondott vagy leírt, és ami a mai beszédben legjobb esetben is esetlennek, legrosszabb esetben pedig sértőnek tűnik?
Nem kérdéses, hogy az elmúlt néhány évet a nyelvezet gondosabb és tapintatosabb megválasztása jellemzi, ahogy az egyház kapcsolatba került a melegjogi mozgalommal. Amint említettem, ez nem jelent változást a nemi kapcsolat, a házasság és a család tanbéli értelmezésében vagy rendeltetésében, sem abban, hogy mi képez bűnt, azonban egy mélyebb megértést és tudatosságot tükröz az egyház vezetése részéről.
Miközben elismerjük mindezt, hiba lenne azt gondolni, hogy évekkel ezelőtt a Fivérek ügyet sem vetettek ezekre a megpróbáltatásokra. Különösképpen gondolok itt Quentin L. Cook elderre a Tizenkettektől, aki a ’80-as években, az AIDS-járvány kitörésekor cövekelnök volt – hol máshol? – San Franciscóban. Cook elder társaságában voltam, amikor filmre vettünk vele egy interjút erről a témáról, és világos volt, hogy mélyen, érzelmileg megérintették azok a tapasztalatok, melyeket akkor szerzett, amikor több meleg, AIDS-es egyháztag utolsó napjait kísérte végig. Más Fivéreket is hallottam arról a fájdalomról beszélni, amelyet azok iránt a családok iránt – és meleg családtagjaik iránt – éreznek, akiket szétszakított az e rendkívül nehéz kérdéssel való küzdelem.
Ahogy a társadalom egyre többet beszél az azonos neműek közötti vonzalomról, a mi nyelvezetünk is változik, hogy általa egy folyamatosan átalakuló közönséghez szólhassunk – még ha a nemi erkölcsösségünk mércéje állandó maradt is. Ugyanez elmondható a heteroszexuális párok házasság előtti együttélésével kapcsolatban is. Nem szeretjük, helytelenítjük, a fiataloknak a házasság előtti nemi erkölcsösséget tanítjuk, de megértjük azt a valóságot is, hogy ma a világ nagyobbik részét ettől eltérő, állandóan változó mércék és értékek jellemzik, és az egyháztól jövő metsző szavak nem fogják megváltoztatni a viselkedést.
A 2012-es elnökválasztási kampány vége felé a Társadalmi Kapcsolatok elkészítette a MormonsAndGays.org weboldalt. Több interjút is tartalmazott a Tizenkettek tagjaival, és a Fivérek a legszigorúbban átnézték az oldalt az indulás előtt. Az igazat megvallva, a weboldalnak több célja is volt. Valószínűsítettük, hogy a választási kampány hevében, melynek során az egyház egyik tagja volt a pártja elnökjelöltje, a „melegkérdést” előbb-utóbb bele fogják rángatni a kampányba, mi pedig szembesülni fogunk mindazzal a sok félremagyarázással és torz szemlélettel, mellyel már a 2008-as 8-as javaslat (Proposition 8) óta meg kellett küzdenünk. A weboldal azonban lehetőség is volt arra, hogy teret adjunk egyes LMBT vagy azonos neműekhez vonzódó egyháztagjaink tapasztalatainak.
Amikor egyes utolsó napi szent otthonokban egy-egy tizenéves „előbújt” és bevallotta a szüleinek, hogy meleg, a reakció minden volt, csak együttérző nem, és nem tükrözte a megértés közös keresését sem. Szélsőséges esetekben a fiataloknak el kellett hagyniuk az otthonukat. Hajléktalanságuk és pénztelenségük a kábítószer-kereskedők, a prostitúció és egyéb lealacsonyító tapasztalatok szorításába, olykor pedig öngyilkosságba hajszolta ezeket a fiatalokat. Nem tudok olyan egyházi vezetőről, aki pártfogolta volna az ilyen cselekedeteket, viszont e gondok ismerete nem volt általános a vezetők között, és főleg nem volt az az egyháztagok között. A MormonsAndGays.org, melyet az indítás előtt alaposan átnéztek a Fivérek, úgy lett megtervezve, hogy erre reagáljon, bátorítva a szülőket és más családtagokat, hogy legyenek befogadóak gyermekeikkel vagy testvéreikkel, miközben nem nézik el az erkölcstelen viselkedést.
A kérdés továbbra is nehéz. Az egyház jelenleg azon dolgozik, hogy továbbfejlessze a MormonsAndGays.org oldalt, és a 2.0-ás változat elkészülte a jövő év elején várható. A téma egyúttal egy rokon területre vezet át bennünket, méghozzá az egyház álláspontjához a vallásszabadság kontra LMBT-jogok kérdésében.
Már a 8-as javaslat idején is nyilvánosan kijelentette az egyház, hogy nem ellenzi az LMBT személyek jogainak kiterjesztését az olyan területekre, mint a lakhatás, a munkavállalás, az örökösödés, a kórházi látogatások stb., amelyek nem veszélyeztetik a családot. Viszont gondunk volt a házasság újraértelmezésére irányuló erőfeszítésekkel. Emlékszem, hogy a Fivérek már abban az időben is erőteljesen kifejtették azt a véleményüket, hogy a melegházasság törvényesítése többféle kihívást is intéz majd a vallásszabadság felé. Ebben figyelemre méltóan előrelátóak voltak. Ha nem lennétek tisztában azzal a nagyszabású kulturális konfliktussal, mely az LMBT-jogok támogatói és számos vallási csoport között keletkezett a vallási jogok érzékelt fenyegetettsége okán, akkor biztosíthatlak benneteket, hogy ez napjaink egyik kiemelkedő társadalmi kérdésévé kezd válni.
Meghaladja a mai kereteket, hogy a szükségesnél jobban részletezzem ezt a témát, de már az is kijózanító, ha csak átfutjuk számos LMBT-szószóló kijelentéseit. Alig száradt meg a tinta az Amerikai Fiúcserkészek országos végrehajtó tanácsának legutóbbi döntésén, mely szerint melegek is lehetnek cserkészvezetők, amikor a Human Rights Campaign (az egyik fő LMBT-szószóló csoport) kijelentette, hogy ez egy hasznos „első lépés” – vagyis addig nem elégednek meg, amíg az összes egyház nem lesz kénytelen engedélyezni meleg vezetőket a cserkészcsapataiban. Már a cserkész kérdés felmerülése előtt is a vitának azon a térfelén sokan azt követelték, hogy vegyék el az egyetemi akkreditációt azoktól a vallási főiskoláktól, amelyek nem felelnek meg a társadalmi elfogadhatóság LMBT szerinti meghatározásának. És nemrégiben az is napirendre került, hogy vegyék el az egyházaktól az adómentességet.
Az egyház reakciója a visszafogottság, ésszerűség és krisztusi viselkedés modelljén alapult. Miközben egyetlen hüvelyknyit sem engedünk az Atya tervéből, melyet a gyermekei számára és az életünk földi célját illetően készített – beleértve ebbe a nemiség kifejezésének mikéntjét is –, az egyház elismeri az LMBT-követelések jogosságát a méltányos lakhatás, munkavállalás és egyéb, már említett szolgáltatások területén. Továbbá, ha nem hangzott volna el azon a januári sajtótájékoztatón az egyház nyilvános felhívása a vallás és az LMBT jogok igazságos kezelését illetően, akkor Utahban nem léteznének azok a mostani törvények, amelyek mindkét csoport jogait védelmezik.
Az egyház a jövőben is szorgalmazni fogja az ilyen egyensúlyt. Ezt nem könnyű minden egyháztagnak megértenie. Vannak, akiknek a nézetei a hosszú évekkel ezelőtt hallott hangot ütik meg, és akik szerint bármilyen együttérző megnyilvánulás az LMBT-személyek felé a bűn támogatásával ér fel, habár önmagában a vonzalom nem bűn.
Mások mintha át akarnák alakítani az egyházat, hogy megfeleljen az éppen aktuális politikailag korrekt társadalmi elvárásoknak. Ebből következik, hogy a témában az egyházon belül még sok oktatásra van szükség, különösképpen a fiataljaink és az ezredfordulós tagjaink között, vagyis a fiatal felnőttek körében. A Fivérek bölcs módon egy olyan útvonalat fognak felvázolni, amely ragaszkodik az egyház tanához, miközben Krisztus befogadókészségét és mindenki iránti szeretetét másolja.
Vajon lehetséges-e, hogy az egyháztagoknak különvéleményük legyen a kérdésben, és mégis hithű tagjai maradjanak az egyháznak? Ezt a kérdést gyakran teszik fel, és számos különböző helyzetből fakad. Lehetek-e demokrata párti, ugyanakkor jó mormon? Ezen mosolyogni szoktam, mert ha az ilyen kérdésekkel előálló egyháztagok ellátogatnának némely külföldi országba, és találkoznának az egyház olyan hithű tagjaival, akik a saját országuk kommunista pártjának tagjai, attól tartok, felmenne a vérnyomásuk. Hihetek-e a nők jogaiban, ha jó mormon akarok lenni? Lehet-e olyan véleményem, hogy a himnuszos könyveinkre ráférne egy alapos átdolgozás? Ha néha nem érzem azt, hogy a háromórás istentiszteletünknek minden perce inspirál, akkor vajon már a hitehagyás felé haladok?
Nem akarok komolytalan lenni, mert tudom, hogy ezek között vannak igen fontos kérdések is. De azt elmondhatom, hogy én személyesen hogyan szoktam ezt a témát megközelíteni. Soha nem tapasztaltam azt, hogy az egyház intellektuális kényszerzubbony volna. Roppantul sokszínű a tagságunk. Minden olyan földrészen töltöttem már időt az egyháztagokkal, ahol vannak egyházi egységeink. Az utolsó napi szent mivolt egyik legizgalmasabb aspektusa az az érzet, hogy egy sokszínű, de egységes világszintű család tagjai vagyunk. Mivel én brit vagyok, bevallom, időnként elsütök egy-egy viccet a franciák rovására – ez amolyan kötelező tartozéka a brit állampolgárságnak. (Igazából soha nem bocsátottam meg nekik, hogy a rossz oldalt támogatták az amerikai forradalom idején.) És persze a franciák hasonlóképpen viccelődnek az angolokról. Amikor azonban egy repülőn egy francia utolsó napi szent mellett ülök, azonnal érzek egy kötődést. Elpárolognak a nemzeti és kulturális különbségek. Sokkal több bennünk a közös azzal az emberrel, mint a nem mormon honfitársaim valamelyikével, legyen szó akár valakiről a saját korosztályomból, szülővárosomból vagy iskolámból. Utolsó napi szentként azonnal tudom, hogy az új francia ismerősömmel közösek a legfontosabb alapértékeink, és nagy vonalakban ugyanazok a célkitűzéseink erre és az ezután következő életre vonatkozóan. Elégedettséggel tölt el az a megnyugtató tudat, hogy utolsó napi szentekként valóban nem vagyunk többé jövevények és idegenek, hanem polgártársak egy országhatárokon és kultúrákon átívelő királyságban.
Vajon arra törekszem-e, hogy a francia útitársam pontosan ossza a nézeteimet – annak minden apró részletében – arra vonatkozóan, hogy miként kellene élnie a saját életét? Vajon ragaszkodom-e ahhoz, hogy mindketten pontosan ugyanazon pontján tartsunk a lelki utazásunknak? Vagy inkább az Úrhoz hasonlóan teret adok neki a saját értelmezéséhez, növekedéséhez és megértéséhez?
Talán csak akkor kezdek el aggódni az általa követett irány miatt, ha a barátom elkezd ragaszkodni hozzá, hogy mindent úgy értelmezzek, ahogyan ő teszi, vagy azt sugallja, hogy a Fivérek félrevezetik az egyháztagokat, vagy egy barátnál magasabb szintre helyezi magát, és kéretlen tanítóként viselkedik. Ha a blogjaira és tüntetéseire hivatkozik nekem, azt bizonyítandó, hogy a Fivérek tévednek, valamint elutasítja a tanácsokat, akkor úgy vélem, hogy az egyházi vezetők el fogják hárítani ezt a befolyást, még ha nem is örömmel teszik ezt. Ha a kedvesség és a gyengédség és a színleletlen szeretet sikertelennek bizonyul, aggódnék az örökkévaló jövője miatt. De nem tagadnám meg tőle a jogot, hogy eltérő véleménye legyen. Habár szeretem az egyházban lévő sokszínűséget, nem hiszem, hogy végső soron a sokszínűség elnyomhatja az egységet. „Ha nem vagytok egyek, akkor nem vagytok az enyéim.”
Biztosan tudom, hogy az Első Elnökség és a Tizenkettek nem vezérlik a fegyelmi tanácsok döntéseit, és hangsúlyozottan kerülik, hogy ezt tegyék. Mi több, lévén az Első Elnökség a legfelsőbb fellebviteli szerv, ezt nem is tehetik. Meg kell őrizzék a függetlenségüket. Az egyház eljárásrendje szerint a döntés a püspökök és cövekelnökök illetékessége, úgy a fegyelmi tanácsok megtartását, mint azok eredményét tekintve. Természetesen a cövekelnökök tanácskozhatnak a papsági vonalukhoz tartozó területi hetvenesekkel az eljárást illetően, de a döntések és eredmények tekintetében nem.
Nemrégiben voltak olyan vélemények, hogy különböző fegyelmi tanácsok, illetve püspökkel való elbeszélgetésre szóló meghívások egybeestek, és ezáltal a központi irányítás látszatát keltették. Ez azonban nem így van, és nem is szükséges különösebb szellemi erőfeszítés a valódi magyarázat megértéséhez. Az általános felhatalmazottak – köztük a Hetvenek kvórumait is – félévente jönnek az egyház központjába továbbképzésre, közvetlenül az általános konferenciák előtt. Az évek során ezek a képzések sokféle témával foglalkoztak már. Amikor a fegyelmi tanácsok egyházi eljárásrend szerinti megtartásának mikéntje is a képzés témái között szerepel – ahogyan ez nemrégiben történt –, akkor nem meglepő, hogy a képzés cöveki és egyházközségi szintekre történt továbbadását követően egyes vezetők felkészültebbnek érzik magukat azon egyháztagokkal találkozni, akik az érzésük szerint tanácsra szorulnak. Ez különösen akkor állhat elő, amikor egyes egyháztagok nyilvánosan kampányolnak az egyház eljárásrendjével vagy tanával ellentétes változtatásokért. Az igazat megvallva, én nem tudom, hogy megnövekedett-e az ilyen tanácskozások száma, és ha igen, akkor tényleg az általam említett ok állt-e mögötte. De az nem túl egészséges, és ritkán is bizonyul igaznak, ha a változás legkisebb jele mögött is összeesküvést keresünk.
Megígértem, hogy szólok még pár szót az LDS.org oldalon lévő mélyreható esszék témájában, amelyeknek a témái kihívást jelentettek némely egyháztag számára. Az igazat megvallva, ezekről nincs sok mondanivalóm. Az LDS.org oldalon keresztül érkezett visszajelzések arra utalnak, hogy az egyháztagok szerint az esszéket feltűnőbb helyen kellett volna nyilvánosságra hozni, egy nagyobb bejelentést követően. Más egyháztagok szerint az a figyelem is sok, amely most az esszékre irányul. Összességében szerintem van valamennyi igazság abban az érvben, hogy a kezdettől fogva lehettek volna feltűnőbben elhelyezve, de ezt nem lehet önmagában vizsgálni. Kétségtelen például, hogy közülük több is jelentős médiafigyelmet kapott a megjelenésekor. Azok, akik figyelemmel kísérik az egyházban történteket, észrevehették, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kap az otthoni tanulás és tanulmányozás, a sabbatnap olyan megtartása, amely a mindennapjaink részévé teszi az ilyen tanulást, valamint észrevehették az egyre rugalmasabb tananyagot, amely sok forrásra (többek között ezekre az esszékre is) támaszkodik tartalom és alátámasztás tekintetében. Az egyház vezetőinek célja az, hogy ezek az esszék ne csak egyszeri olvasmányélmények legyenek az LDS.org oldalon, hanem a tartalmuk és tantételeik fokozatosan épüljenek be a tanulás tágabban vett szövetébe, különösképpen a fiatalok esetében.
Sok beszélgetés előzte meg az esszék megjelentetését, többek között a terjedelmükre vonatkozóan is. Ennek során egy ponton felmerült az 50 oldalas vagy még hosszabb esszék lehetősége; néhánynak elkészült az alaposan lábjegyzetelt piszkozata is. Azonban az a felismerés is adott volt, hogy kevés átlagos egyháztag vergődne keresztül egy ilyen súlyos anyagon, kivéve azokat a kutatókat, akik már amúgy is tisztában vannak az egyes témák lényegével. Felmerült egy alternatív lehetőség is: rövid, két-három oldalas összefoglalók; ezek viszont nem tűntek elégségesnek, és nem feleltek meg az átláthatóság elsődleges követelményének sem. E mérlegelések eredménye az, amit most az LDS.org oldalon olvashattok, és az esszék fogadtatása általánosságban nagyon jó volt. Bár az első piszkozatokat igen hozzáértő UNSZ kutatók készítették, ezeket azután alaposan átnézték az Egyháztörténeti Osztály munkatársai és egyéb tudósok. Az átnézés után a Tizenkettek is precízen átolvasták ezeket a pontosság és kiegyensúlyozottság szempontjai szerint, majd ezt követte az Első Elnökség jóváhagyása.
Most már lassan befejezem, és válaszolok pár kérdésre. Korábban említettem, hogy ennyire fontos elkerülni a túlzottan defenzív magatartást. Remélem, hogy ma nem tűntem túlzottan defenzívnek. Talán meglepőnek fogjátok ezt találni olyasvalakitől, akinek a társadalmi kapcsolatok a szakmája, de szeretnék megosztani veletek egy zárógondolatot.
Neal A. Maxwell elder, aki valamikor a Társadalmi Kapcsolatok Bizottságában is elnökölt, időről időre szóba hozta azt, amit ő „a társadalmi kapcsolatok központi dilemmájának” nevezett. Engedjük-e úgy fényleni a mi világosságunkat, hogy az emberek lássák a mi jó cselekedeteinket, vagy azt a látszatot kockáztatjuk ezzel, hogy alamizsnáinkat az emberek előtt adjuk, a világ dicséretéért?
Ma van egy további dilemma is. A Társadalmi Kapcsolatok Osztályának központi feladata a kapcsolatépítés olyan véleményvezérekkel, akiknek a befolyása segítheti vagy hátráltathatja az egyház küldetését. E célkitűzés mentén sok jót tehetünk a társadalomban. Olyan eredményekre vezet, mint amilyenek a más egyházakkal, a különböző színezetű politikai vezetőkkel, az LMBT- és egyéb közösségek vezetőivel és másokkal létrehozott kapcsolatok.
Ezzel egyidejűleg az egyház már ősidők óta lényegében ellenkulturális volt, ami azt jelenti, hogy gyakran feszült neki a társadalmi szokásoknak és a bejáratott intézményeknek. Jézus sokat beszélt a juhokról, de soha nem viselkedett birkaként. Megkérdőjelezte a társadalmi normákat, olyan emberekkel tartott fenn kapcsolatot, akiket az illemtudó társadalom elutasított, és szembeszállt az intézményrendszerrel, amikor az képmutatóan működött. Az apostolok is félelmet nem ismerve kérdőjelezték meg újra és újra az egyezményes szokásokat , hogy evangéliumi igazságokat taníthassanak.
Hogyan hozhatjuk tehát egyensúlyba e két, látszólag ellentétes tantételt: világi kapcsolatokat építeni az egyházon kívüli, eltérő szemléletű emberekkel, nekifeszülve ugyanakkor a terjedő világiasságnak és a szervezett vallástól való távolodásnak?
A válasz ezekre és egyéb nehéz kérdésekre is abban rejlik, hogy minden körülmények között Jézus Krisztust kell követni. Ez a fő megbízatásunk, az elsődleges irányelvünk. Egyházunk a Szabadító nevét viseli. Ez az Ő egyháza. Övéi a tanítások, mi pedig annak mentén igyekszünk alakítani az életünket, amit Jézus tanított. Az egyház részéről megfogalmazott üzeneteinket tehát mindig ezt szem előtt tartva kell megalkotnunk, az egyház cselekedetei pedig mindig összhangban kell legyenek azzal, amit mond. Minden meghozott döntésünkben és minden letett ajánlásban ezt igyekszünk szem előtt tartani. Mit tenne a Szabadító? Különösképpen igaz azokra, akik valamilyen módon a FairMormonhoz kapcsolódnak, hogy kötelességük olyan nyelvezettel szólni, amelyet a Szabadító is magáénak vallana, és kerülni a vitázó, szembeszegülő taktikákat. Hat olyan tantételt határoztunk meg, amelyek a védekezés helyett leszögezik, hogy mi mellett állunk. Ezek a következők:
Istenbe vetjük hitünket, igyekszünk Jézus Krisztus evangéliumának tantételei szerint élni, és befogadni Istennek a gyermekei számára készített tervét, örömöt hozva a saját életünkbe és másokéba.
Erélyes támogatói vagyunk a családnak, védelmezői az erős, tartós házasságoknak és a gyermekvállalásnak, valamint a jó oktatásban részesülő, magas erkölcsi értékekkel rendelkező gyermekek felnevelésének.
Becsüljük és védelmezzük a szabadságot, beleértve ebbe a vallás szabadságát; tiszteljük az egyéni önrendelkezést és erkölcsi döntéseket, a hódolat szabadságát, valamint hitünk megosztásának szabadságát.
Erős erkölcsi értékeket vallunk, és igyekszünk azok szerint élni; ilyenek többek között a személyes őszinteség és megbízhatóság, valamint egyéb krisztusi tulajdonságok.
Szolgálunk másokat, beleértve a mi hitünkön lévőket és a más hiten lévőket. A jószívűség, az embertársaink iránti szeretet az öröm egyik forrása.
Arra törekszünk, hogy megmutassuk az evangélium megváltó hatalma révén, hogy az életek képesek jó irányba változni. Mindezt a hit, a bűnbánat és az engesztelés összefüggésében értjük.
Ilyen kérdések és kihívások állnak ma előttünk. Köszönöm, hogy meghallgattatok. Jézus Krisztus nevében.