Életem egyik legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor 2008 januárjának egyik estéjén felhívott Thomas S. Monson elnök. Még mindig a fülemben csengnek szavai: „Elhívtunk, hogy a Hetvenek Első Kvórumában szolgálj, amíg be nem töltöd a hetvenedik életévedet.” Gyors fejszámolást végeztem, és rájöttem, hogy ez az elhívás több mint 25 évre szól, szinte egy egész örökkévalóságra!
Azóta gyakran elgondolkoztam az elhívásaink fontosságán és időtartamán. Sokszor halljuk az embereket úgy vélekedni, hogy „már éppen ideje volt, hogy felmentsenek” vagy „már túl régóta szolgálok ebben az elhívásban”. Igazság szerint az elhívásokról nem szabadna így beszélni. Az elhívások időtartamának számlálása azt jelenti, hogy elfeledkezünk az egyház tagjaként ránk háruló személyes elkötelezettségünkről.
Utolsó utasításaiban a Szabadító ezt mondta az apostolainak: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket” (1). Soha nem felejtem el annak a fiatal édesapának az elképedt tekintetét, akit nemrég elhívtam cövekelnöknek. Nem kampányolt, hogy kiválasszák. Nem törekedett megbecsülésre vagy hatalomra. Teljesen alkalmatlannak vélte magát a rá váró rengeteg feladatra. Ezek ellenére hittel és alázattal elfogadta az elhívást, tudván, hogy az az Úrtól érkezett.
Az elhívásaink egy sokkal tartósabb és mélyebb elkötelezettség időleges és látható megnyilvánulásai. Jézus, halálának küszöbén, ezt a felhívást intézte tanítványaihoz: „A miként engem küldött vala az Atya, én is akképen küldelek titeket.” (2) Amikor belépünk a keresztelés vizébe, a Szabadító „küldötteivé”, sőt egyenesen „képviselőivé” válunk. Ünnepélyesen elkötelezzük magunkat, hogy eszközök leszünk kezében a szabadítás munkájának elvégzéséhez.
Az elhívás természete és időtartama nem is annyira fontos, mivel küldetésünk természete szerint örökkévaló. Ez a küldetés sokkal tovább tart ennél az életnél. Így írt erről Joseph F. Smith elnök a látomásában: „Láttam, hogy ezen adományozási korszak hűséges elderei, amikor elhagyják a halandó életet, folytatják munkájukat… a halottak lelkének hatalmas világában.” (3).
Nincs túl nagy jelentősége, hogy kit és kivel szolgálunk. Nem személyes szimpátia alapján választjuk ki azokat, akikkel szolgálunk, és azokat sem, akiket segítünk. A Szabadítóhoz hasonlóan feltételek és személyekre való tekintet nélkül mindenkinek prédikáljuk az evangéliumot és mindenkit szolgálunk.
Monson elnök nemrég egy kérdést feltéve a következő felhívást intézte hozzánk: „Mit tettél ma valaki másért?” (4) Ez a prófétai felkérés visszaterel bennünket a Krisztus tanítványaiként végzett küldetésünk lényegéhez. Ez teljesen független attól, hogy milyen elhívásban szolgálunk éppen, vagy milyen feladatot bíztak ránk. Ez egy életforma. Ez tölti meg értelemmel a földi létezésünket és az örök életünket.
Igen, testvéreink őrizői vagyunk, akár tagjai az egyháznak, akár nem. Ha valamelyikünk feltalálná a rák ellenszerét, nem az lenne az első dolgunk, hogy amilyen gyorsan csak lehet, közhírré tegyük, hogy ezáltal minél több életet meg tudjunk menteni? Hisszük, hogy az evangélium egyetemes gyógyír a modern világ legtöbb betegségére. Ezért igyekszünk ilyen buzgón megosztani a Jó Hírt.
A Területi Elnökség nemrégiben azt a célt tűzte ki, hogy az elkövetkező tíz évben megduplázzuk a tevékeny egyháztagok számát Európában. Ahhoz, hogy ez az elképzelés sikeres legyen, nem kellenek külön programok, bonyolult szervezetek vagy egyéb különleges eszközök. E cél elérése az emberek vágyán és hitén múlik. Ha minden egyháztag hoz vagy visszahoz egy lelket Krisztushoz, akkor azzal Európa valamennyi egyházközségében és gyülekezetében meg lehet duplázni a látogatottságot.
Nem kell teljes idejű misszionáriusnak lennünk ahhoz, hogy olyan emberekre leljünk, akik keresik az Igazságot. Nem kell püspöknek, segítőegyleti elnöknek vagy házitanítónak lennünk ahhoz, hogy felvegyük a kapcsolatot egy kevésbé tevékeny egyháztaggal. Számtalan olyan lehetőség van, melyek csupán a hitünkön múlnak. Az Úr pedig „felkészített [bizonyos] embereket, hogy elfogadjanak téged és a visszaállított evangéliumot”, és „Isten vagy téged vezet hozzájuk, vagy őket [vezeti] tehozzád.” (5)
Itt van néhány egyszerű és konkrét dolog, melyeket megtehetünk:
- Mindig legyenek nálunk misszionáriusi üzenetkártyák, hogy átadhassuk őket.
- Készítsünk listát azokról az emberekről, akiknek segíteni tudunk visszatérni az egyházba. Kérjük meg őket, hogy fogadják a misszionáriusokat.
- Készítsünk személyes fiókot a Mormon.org honlapon, és tegyük fel a bizonyságunkat (angolul)
- Hívjuk meg a családtagjainkat és a barátainkat az egyházban rendezett fontos családi eseményekre. Ilyenek lehetnek a keresztelők, az elrendelések, a házasságról tartott lelki gyűlések, egy misszionárius búcsúztatása stb.
- Kísérjük el barátainkat az egyház egyik családtörténeti központjába.
- Az egyházközségi tanácsok és a segédszervezeti elnökségi gyűléseken az emberekre összpontosítsunk, ne pedig a programokra vagy a tevékenységekre.
- Menjük tanításokra a misszionáriusokkal.
Az evangélium megosztása a mi szívünkben is fellobbantja az öröm lángját, és így Almával együtt majd mi is kijelenthetjük: „…igen, és ez az én büszkeségem, hogy talán eszköz lehetek Isten kezében, hogy néhány lélek eljusson a bűnbánathoz; és ez az én örömöm.” (6)
Gérald Caussé
(1) János 15:16.
(2) János 20:21.
(3) T&Sz 138:57.
(4) 2009. évi októberi Általános Konferencia, vasárnap délelőtti ülés.
(5) Prédikáljátok evangéliumomat!, 171.
(6) Alma 29:9.