Nemrég David S. Baxter elder a következőket mondta: „Még akkor is, amikor hitünk látszólag nem nagyobb egy mustármagnál, a Gondviselés elkísér bennünket, ahogy haladunk előre. Amennyiben törekszünk a menny segítségére, meg is kaphatjuk azt – talán oly módon, amilyenre nem is számítunk.”1
Baxter elder a csapásokról beszélt, amikor ezeket a szavakat megfogalmazta, de én hiszek abban, hogy ez nem csak a nehéz időkben érvényes. Haladjunk előre: ez a kulcs. Azt mondják, hogy ha nem haladunk előre, hátraesünk. Lelki izmainkat folyamatosan edzeni, nyújtani és erősíteni kell, hogy hitünk erőteljes és élénk maradjon. Henry B. Eyring elnök ezt mondta: „A nagy hitnek gyorsan lejár a szavatossága.”2 Ez azt juttatja eszembe, hogy vannak idők, amikor hitünk és bizonyságunk élénk és biztos, ám egyszer csak történik valami, ami megingatja a hitünket, vagy egyszerűen csak nem tápláljuk az Istennel tartott folytonos kapcsolattal.
A minap egy nagyvárosban jártam, és az ott töltött éjszaka során kétszer is a hotel ablakán keresztül beszűrődő szirénák hangjára ébredtem. Amikor már hajnalodott, kinéztem az ablakon, és akkor láttam csak, hogy a városi tűzoltó- és mentőállomás pontosan az utca túloldalán helyezkedik el. A tűzoltók éppen az egyik létrával felszerelt autójukon gyakorlatoztak, engem pedig teljesen magával ragadott a látvány. Egy kicsit meghosszabbították a létrát, aztán visszaengedték. Később megint kiengedték a létrát, de ez alkalommal tovább, aztán megint visszaengedték. Ezt újra és újra megismételték mindaddig, amíg el nem érték az épület felső szintjét, és ezzel a létra teljes hosszát is. Úgy sejtem, hogy ezt a gyakorlatot rendszeresen végrehajtják. Ennek a következetes gyakorlásnak köszönhetően tudni fogják, mit kell tenni, amikor beérkezik egy életmentő hívás. A tűzoltó csapat azonnal reagálni fog a segélyhívásra, és egy pillanat alatt a csapat minden tagja tudni fogja, hogy hol és mit kell tennie ahhoz, hogy a mentés hatékony legyen egy adott épület legfelső emeleteiről.
Ugyanígy van ez velünk is. A hitünket és a bizonyságunkat folyamatosan edzeni és nyújtani kell, hogy növelni tudjuk lelki hatótávolságunkat. Tudatában vagyunk annak, hogy mit kell folyamatosan ismételnünk ahhoz, hogy lelkileg erősek maradjunk, ennek ellenére elhanyagoljuk azokat, még akkor is, ha már felfedeztük, hogy tényleg megerősítenek és megáldanak bennünket. Az odaadó napi imáink, a szorgalmas szentírás-tanulmányozásunk, a rendszeres és őszinte szándékú böjt, a gyakori templomlátogatások, a Mennyei Atyánk és mások szolgálatára fordított idő, mind abban segítenek, hogy megnöveljük lelki hatótávolságunkat és megszilárdítsuk a bizonyságunkat. Ne felejtsük el, hogy kevés olyan dolog van, amely jobban megerősíti a bizonyságunkat, mint az, ha megosztjuk másokkal. Hitünket kipárnázza, ítélőképességünket pedig megerősíti az, amikor hangot adunk annak, amiben hiszünk. Ezeknek az egyszerű és mégis erőteljes gyakorlatoknak a folyamatos ismétlése – nagyon is valóságos értelmében – képessé tesz bennünket arra, hogy „magunkra öltsük gyönyörű ruháinkat”, és lelki énünk legjobbjává váljunk.
Az Úr ezt parancsolta nekünk a T&Sz 82:14-ben: „Mert Sionnak gyarapodnia kell szépségben és szentségben; határait ki kell szélesíteni; cövekeit meg kell erősíteni; igen, bizony mondom nektek, Sionnak fel kell emelkednie és magára kell öltenie gyönyörű ruháit.”
Minden egyes alkalommal, amikor eldöntjük, hogy kicsit tovább nyújtózkodunk és egy kicsit magasabbra, meglepődve tapasztaljuk a rendkívül kis áldozatunkból fakadó gazdag lelki jutalmakat. Az évnek ezen szakában, amikor a Szabadító csodálatos engesztelésének ajándékára emlékezünk, könnyen elkötelezhetjük magunkat újra az olyan cselekedetek mellett, melyek áldások özönét hozzák az életünkbe.
-------
1David S. Baxter, “Leaving Adversity Behind,“ Ensign, Dec. 2012, 26
2Henry B. Eyring: Lelki felkészültség: Kezdd el korán és légy kitartó. Liahóna, 2005. nov. 37.
Írta: Patrick Kearon elder