„Az emberi lét nagy kérdéseit… mindannyian feltesszük. Minden emberi tevékenység közül az egyik legnemesebb az, amikor a szívünkhöz és a lelkiismeretünkhöz hűen keressük rájuk a válaszokat.” — Wilfred McClay[1]
A társadalom egy hangos valami. Egy zavaros valami. Úgy tűnik: ahány egyén, annyi vélemény és hit. Ráadásul mindenki hallatni akarja a hangját.
Legyen szó választásokról, az oktatásról vagy a gazdaságról, az emberek megszólalnak azokban az ügyekben, amelyek foglalkoztatják őket. Az egyes vallások híveit is szenvedélyesen foglalkoztatják ezek a kérdések, de megközelítésük a hitükből táplálkozik. Mivel pedig a vallás oly kiterjedt helyet foglal el az emberi élet különböző területein, a megoldások skálája is korlátozottabb lenne a vallási lelkiismeret hangja nélkül.
A szólásszabadság egyik mögöttes elve az, hogy soha nem tudhatjuk, honnan érkezik éppen a bölcs gondolat. Ha tehát az egymással versengő hangok szabadon szólhatnak, akkor ezek a bölcs gondolatok mindenképpen előjönnek.
Minden társadalom egy bizonyos korban létezik. Saját látóhatárunk korlátain belül ragadva elkopnak a vezérlő elveink és értékeink. Időről időre a társadalmaknak kihívásra, kiigazításra és jobbításra van szükségük. Gyakran pedig éppen a vallásos hangok azok, amelyek felébresztik a jobbik énünket, és a társadalom lelkiismeretéül szolgálnak.
A társadalmi párbeszéd – az igazságosság, béke, szabadság és általános jólét kérdései – gyakran érint vallásos vonatkozásokat. A közélet minden területén, még a vallásban is, ott vannak azok a hangok, amelyek elfojtják a józan észt. Az előzékenység és udvariasság kritikus tömege azonban elszigetelheti a szélsőséget. Amikor sikerül a legjobbat kihozni belőle, a hit hangja az itt és most fölé emeli a közbeszédet. Életre kelti a múlt bölcsességeit, emlékeztet az egymás iránti szent kötelezettségeinkre, és megmutatja azokat a magasabb rendű törekvéseket, melyek minden emberi lényt jellemeznek. Ifj. Martin Luther King például lelkipásztori mélységgel és ékesszólással adott erőt a faji és polgári igazságosságért küzdő mozgalomnak.
A szavak ereje azonban egy ponton véget ér. A vallási lelkiismeret leggyakoribb formája a mindennapi élet megéléséből ered – azoktól az emberektől, akik csendben és kitartóan munkálkodnak a szegénység enyhítésén, a közegészségi állapotok javításán, a családi kapcsolatok megerősítésén, és az emberi jogok védelmén. Ekképpen tehát a lelkiismeret nem hajt fejet az ideológiák és pártok parancsai előtt. Egyszerűen csak azt teszi, amit helyesnek hisz.
Az erkölcsi iránymutatás és a gyakorlati megoldások e kettős hasznának köszönhetően, a vallás mindig is a társadalom egyik lényeges ereje marad.
Rengeteg példa van erre. William Wilberforce a keresztény erkölcsöt alkalmazva harcolt Nagy-Britanniában a rabszolga-kereskedelem eltörléséért. Abraham Lincoln a Biblia igazságaiból merített a megosztott nemzet meggyógyításához. Mahatma Gandhi az erőszakmentesség vallási tantételeit hirdetve vezette Indiát a függetlenségig. A felsorolás sokáig folytatható. Ezek az egyének ellenálltak a korszellemnek, és ehelyett valami teljesen újat hirdettek.
A vallási lelkiismeret hangján szólni nem feltétlenül vezet népszerűséghez, mégis az szolgálja jobban a társadalmat, ha mindenkinek lehetősége van a saját döntése szerinti legfőbb jóra törekedni. A jóindulat megtartásával is lehet egyet nem érteni fontos dolgokban. Nem bölcs dolog ellenségnek bélyegezni az ellenfeleket. Mi több, hasznos együttműködő partnereknek bizonyulhatnak ott, ahol egybeesnek a társadalmi célok. Kellemetlen érzés azoknak a bírálatát hallgatni, akik megkérdőjelezik a becses hitelveinket, ám mégis azzal mutatunk erőt, ha őszinte párbeszédet folytatunk azokkal, akik ellenzik a nézeteinket. Hiszen végül is bízunk abban, hogy „az igazság utat fog vágni saját magának”, és a szeretet végül győzni fog az eszmék versengésében.[2]
Az összhang több részből áll, nem egyetlen dallamból.
Végső soron a lelkiismeretünk az egyetlen tulajdonunk. Minden mástól – anyagi javaktól, társadalmi helyzettől, vagyontól – meg lehet fosztani bennünket. Azok a hitelvek és értékek azonban, amelyek az erkölcsi iránytűnket alkotják, a helyeset a helytelentől elválasztó láthatatlan sáv a szívünkben, az életről alkotott értelmezésünk, valamint az a belső ösztöke, amely arra sarkall bennünket, hogy megosszuk a meglátásainkat – ezek azok a dolgok, amelyek méltósággal ruháznak fel bennünket.
Emberi lényekként születési előjogunk, hogy hangot adjunk e lelkiismeretünknek. Enélkül a többi szabadságjog sem jelent sokat.
[1] Wilfred McClay, “Honoring Faith in the Public Square,” Christianity Today, Nov. 21, 2012.
[2] Lásd History of the Church, 5:498–99; az idézet forrása Joseph Smith 1843. július 9-én elhangzott beszéde: „Ha úgy tartom, hogy az emberiség tévedésben van, vajon lesújtsak reájuk? Nem. Fel fogom emelni őket, méghozzá a saját módjukon, ha nem tudom meggyőzni őket, hogy az én utam jobb; és nem fogok arra törekedni, hogy bármely embert arra kényszerítsek, hogy azt higgye, amit én, csakis az érvelés erejével, mert az igazság utat fog vágni saját magának.”