Ez a hitbéli alapokról szóló esszé a vallás értékével foglalkozó ötrészes sorozat része. Az előző részek elolvashatók itt és itt.
„Erkölcsiségünknek vallási gyökerei vannak.” – Theo Hobson[1]
Mit jelent az, ha valamit magától értetődőnek veszünk? Mindennap olyan talajon járunk, amelyre ritkán figyelünk fel. Az csak úgy ott van, alattunk, támaszt adva a lépteinknek, miközben a mindennapi teendőinket végezzük: tanulunk, dolgozunk, imádkozunk. Bár ez gyakran észrevétlen marad, életünk talaja tele van vallásos értelmű jelentéssel. Az élet sürgető kérdéseinek jelentős része rendszerint lelki természetű. Hogyan valósíthatjuk meg legbensőbb vágyainkat? Mi tesz valamit helyessé vagy helytelenné? Kit szeressünk? Hogyan lehetünk úrrá a szenvedésen? A kapott válaszok alakítják a valóságunkat. A vallás azonban mindig vitatott dolog. Egyesek még egy hit nélküli világot is el tudnak képzelni. Akkor hát mi is a vesztenivalónk?
A társadalom értékei a vallás talajában gyökereznek. Például korunk magasztos törekvése az emberi jogokra, az önzetlen tettekre és a humanitárius szerepvállalásra szintén vallási előfutárokkal dicsekedhet. A szegények élelmezésére, a hajléktalanok fedélhez juttatására és a betegek ápolására irányuló erőfeszítések mögött gyakran található valamilyen egyházi szolgálat.[3] A polgári alapjainkba vetett bizalom is a becsületesség, együttérzés és kölcsönösség lelki „tudományától” függ. Mindenki jól jár, amikor ezen eszmények szerint élünk. Will Saletan világi újságíró ezen a véleményen van: „A vallás az az eszköz, melyen keresztül a legtöbb ember elsajátítja és gyakorolja az erkölcsiséget. Hosszú távon a vallás a barátunk.”[4]
Azután pedig ott vannak a becses, meghatározhatatlan dolgok. Alexis de Tocqueville írta, hogy az emberi lények születésüktől fogva birtokolják a „végtelenre való szomjúhozást” és „az örök dolgok szeretetét”.[5] Az emberek korokon és kultúrákon átívelően elmélkedtek ezekről és törekedtek e megfoghatatlan dolgokra. Az identitás, a megértés, a szabadulás, a valahova tartozás – a lélek dolgai – soha nincsenek távol a szívünktől. Julian Barnes agnosztikus író valami egészen mély dologra tapintott rá, amikor ezt mondta: „Nem hiszek Istenben, de hiányzik."[6] A vallás nélküli világ laposabbnak, üresebbnek és egyszerűbbnek tűnik, ám mégis sóvárog azután az Isten után, akit valaha ismert.
Ma világszerte az emberek Istenben és a hitbéli közösségeikben lelnek menedékre. A világ lakosságának 84%-a határozza meg magát valamilyen vallási csoport tagjaként.[7] A világ nem süllyed hitetlenségbe, hanem a hit válik egyre gazdagabbá, sokoldalúbbá és összetettebbé. Mindannyian a társadalom gondnokai vagyunk, választásaink pedig meghatározzák, hogy kivé válunk. A vallás talaja állandó művelést és táplálást igényel. Egyetlen kert sem képes önmagát gondozni.
[1] Theo Hobson, “The Return of God: Atheism’s Crisis of Faith,” The Spectator, Apr. 19, 2014.
[2] Alasdair Craig, “God Is Dead — What Next?” Prospect, May 1, 2014.
[3] Lásd Robert A. Putnam and David E. Campbell, American Grace: How Religion Divides and Unites Us (2010).
[4] Will Saletan, “When Churches Do the Right Thing,” Slate, May 8, 2014.
[5] Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Ford. Ádám Péter. Budapest, 1993. 752.
[6] Julian Barnes, Nothing to Be Frightened Of (2009), 1.
[7] Pew Research Religion & Public Life Project, “The Global Religious Landscape,” Dec. 18, 2012.