A Sajtószoba Blog

Amiért a vallás fontos: Mint saját magadat

Ez a hitről és közösségről szóló esszé a második része egy ötrészes sorozatnak, amely a vallás értékével foglalkozik.

[Ez a hitről és közösségről szóló esszé a második része egy ötrészes sorozatnak, amely a vallás értékével foglalkozik.]

„Együtt nehezebb, de együtt jobb.” — David Wolpe rabbi[1]

Miért tartoznak az emberek vallásokhoz? Egyesek születésükkor örökölnek egy vallást, mások megtérnek valamelyikhez. Mindig eljön azonban az a pont, amikor az emberek tudatos döntést hoznak arról, hogy részt vegyenek-e a vallási közösségükben. A vallás megnevezése számos nyelven a latin religio szóból ered, amely tulajdonképpen a kapcsolódásra, összekötésre (religare) vezethető vissza. Egy olyan korban, amely a személyes szabadságot magasztalja, mi hangozhatna kevésbé vonzónak, mint „hozzákötni” magunkat egy sajátos szokásokkal és jellegzetességekkel bíró nagyobb csoporthoz?

manaus brazil church meeting
Mégis, sok vallásban megtalálható az a tantétel, hogy nagyon kevés választja el az embert a körülötte lévő többi embertől. Jézus Krisztus igen egyszerűen fogalmazta meg a feladatot: „szeresd felebarátodat, mint saját magadat”.[2] Más szavakkal, a te jólléted sokkal többről szól, mint a távolságtartó személyes szabadságról: szorosan kötődik felebarátod jóllétéhez is. A vallási intézmények szolgálhatnak tehát két szövetséges indíték – az egyéni célkeresés vágya, illetve a közösséghez tartozás vágya – találkozásának helyszínéül. Mint minden jó emberi dolog, ezek az indíttatások is egyensúlyba hozhatók.

Az intézményes vallások természetesen nem az egyetlen forrásai mindannak, ami jó a világban. Az egyének kielégítő életet élhetnek akkor is, ha csendben, magukban élik meg a saját hitüket. A történelem során azonban semmi nem volt a szervezett valláshoz fogható, ami a konkrét helyeken élő konkrét emberek iránti elköteleződés előmozdítására való képességet illeti.[3] Ebben, vagyis a felebarátainkkal fenntartott tartós kapcsolatban látható a vallás időtálló eredménye.

Egy egyház részének lenni sokkal több, mint pusztán templomba vagy egyházba járni, mert identitást, lehetőségeket, törekvést, tanulást és sok egyéb személyes áldást biztosíthat az embereknek. Ezekből azonban olyan mértékben részesedik az egyén, amennyire képes saját magán túltekintve, másokra figyelni. A vallás társadalmi felelősségtudatra és szövetségek megkötésére nevel bennünket, mégpedig nem az egyéni érdekek, hanem az Istennek tett ígéretek mentén.  Ez a fajta „hozzákötés” egyike a történelem azon ritka tetteinek, melyek a családon vagy a törzsi közösségen túlmutató társadalmi helytállást kovácsolják össze. Gyakran a hittársak vannak a legjobb helyzetben ahhoz, hogy gondoskodjanak egy betegről, megjavítsák a szomszéd házát, vagy kitöltsék azon számtalan egyéb hiányosság valamelyikét, amelyeket magunkban képtelenek vagyunk kitölteni. Kevés olyan szervezet van, vagy talán egy sincs, amely helyettesíthetné egy egyház közösségét.

Ugyanakkor a mai kor egyik meghatározó jellegzetessége az intézményekbe – köztük a vallási intézményekbe – vetett bizalom fogyatkozása. Ennek eredményeképpen sokan egyre elszigeteltebbek a családjuktól, helyi közösségeiktől és a szélesebb társadalomtól. Igen könnyű atomizálódni, vagyis szétválni semmilyen nagyobb szervezethez nem kötődő egyének szigeteire. David Brooks író azokról a körülményekről panaszkodott, amelyek közepette „az egyének nem élnek szilárd társadalmi rendbe ágyazottan; ehelyett a magános döntések kipárnázott világában élnek”.[4]

Azok a társadalmak, amelyek az anyagiasságot, individualizmust és erkölcsi relativizmust pártolják, éppenséggel lehet, hogy elősegítik az úgynevezett „személyes szuverenitást”,[5] de közben más értékeket gyengítenek. Michael Walzer társadalomfilozófus óvatosságra int: „Ez a szabadság, amely valóban stimuláló és izgalmas, ugyanakkor mélységesen bomlasztó is: nagyon megbonyolítja az egyének számára, hogy szilárd közösségi támogatásra leljenek, és nagyon megnehezíti azt, hogy bármely közösség az egyes tagjai felelősségteljes részvételére számíthasson.”[6]

Az elkülönülő individualizmus hozzájárul a társadalomra jellemző „hívő de nem vallásos” lét terjedéséhez. Ez gyakran azt jelenti, hogy a hitet személyes ügyként kezelik, amelyhez másoknak semmi köze. A kettő között azonban nem szükséges ellentmondásnak lennie. Lehet valaki egyszerre hívő és vallásos is. Ami azt illeti, a kettő egymásra van utalva az élénk hitéletben.

Ahogy azt Lillian Daniel író megfogalmazta: „Egyedül is megtalálhatja Istent bárki a naplementében. Kell viszont egy bizonyos fokú érettség ahhoz, hogy megtaláljuk Istent abban a mellettünk ülő emberben, akinek eltér a politikai véleménye, vagy abban a kisbabában, aki éppen hangosan sír, miközben a prédikációra próbálunk figyelni.”[7] Pont ezek a mások révén megtapasztalt kényelmetlenségek azok, amelyek hozzátesznek a hitünk lényegéhez, gazdagítják emberi együttérzésünket, és megerősítik az állampolgári alapjainkat.

A bizalomvesztés és társadalmi bomlás ezen korszakában összetartóbbá fogja tenni a közösségeinket, ha visszatérünk a vallási gyülekezetek iránti szent elköteleződésekhez. Amikor a társadalom szövete fesleni kezd, akkor a vallás – és általa a társadalmi tőke több rétegben szőtt fonala – segíthet összetartani azt.

 

[1] David Wolpe rabbi: The Limitations of Being “Spiritual but Not Religious”. Time Magazine, 2013. március 21.

[2] Márk 12:31.

[3] Lásd Jonathan Sacks: The Moral Animal. New York Times, 2012. december 23.

[4] David Brooks: The Secular Society. New York Times, 2013. július 8.

[5] Jean Bethke Elshtain: Sovereignty: God, State, and Self (New York, Basic Books, 2008).

[6] Michael Walzer: Citizenship and Civil Society (Rutgers, N.J.: New Jersey Committee for the Humanities Series on the Culture of Community, 1992. október 13.), part 1, pp. 11-12.

[7] Lillian Daniel: Spiritual but not religious? Path may still lead to Church. Winnipeg Free Press, 2013. október 5.

A Blog böngészése

Névjegy: This blog is managed and written by staff of the Public Affairs Department of The Church of Jesus Christ of Latter-day Saints. The information here is reliable and accurate but should not necessarily be viewed as official statements from the Church. The purpose of this blog is to provide journalists, bloggers, and the public with additional context and information regarding public issues involving the Church. For official news releases and statements from the Church, visit MormonNewsroom.org.

STÍLUSKALAUZ-MEGJEGYZÉS: Amikor Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházáról ír, kérjük, használja az egyház teljes nevét, amikor először utalást tesz rá. További információért az egyház nevének használatáról tekintse meg az online Stíluskalauzt.