A szabadság célja túlmutat a szabadságon. Lényege, hogy az ember valamiért, valakiért legyen szabad. A jogok az egyénnel kezdődnek, de nem ott érnek véget. Valódi énünket családi és baráti kapcsolatokban, közösségekben, közös ügyekben és vallási gyülekezetekben találjuk meg. A szabadság e két oldala – az egyén és a közösség – kölcsönösen erősíti egymást és értelmet ad a másiknak.
Mindannyian rendelkezünk jogokkal, mindössze annak köszönhetően, hogy emberek vagyunk. E jogok nem a mindenkori hatalom ajándékai, hanem a létezésünk velejárói, és tőlünk elidegeníthetetlenek.
A jogok kötelezettségek nélkül nem működnek, a kötelezettségek viszont nem működnek egy magasabb cél híján. Az egymás iránt érzett rejtélyes és szent kötelezettség szerinti cselekvés a társadalom kötőanyaga.
1948-ban, a második világháborút és a holokausztot követően, a világ számos országának vezetői összegyűltek, hogy megalkossák az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát. Ezen okmány megerősíti, hogy vallási, faji, nemi vagy nemzetiségi hovatartozástól függetlenül minden ember rendelkezik az élethez, a szabadsághoz, a biztonsághoz, a törvény általi egyenlő védelemhez való joggal, valamint a gondolat, a szólás és a vallás szabadságával. Bár nem mindig tartják be, a nyilatkozat mégis felállít egy erkölcsi mércét arra, hogyan kellene viszonyulni az emberekhez a nemzetközi jogban és a nemzeti alkotmányokban.
E jogok egyszerre biztosítanak nekünk jogosultságot, és rónak ránk kötelezettséget – mi magunk méltóságot érdemlünk, miközben mások felé tisztelettel tartozunk. Nem beszélhetünk jogokról, ha nem beszélünk kötelezettségekről. Kötelezettségekről pedig nem beszélhetünk a közösségek nélkül, melyeknek részét képezzük. Az emberi jogok túlmutatnak rajtunk, méghozzá a másokkal való kapcsolataink felé. Az emberek között feszülő érzelmi köteléket nem a jogosultságok, hanem a kötelezettségek vezérlik.
Nem sokat ér, ha egyedül vagyunk a szabadságjogainkkal.
Az emberi jogok – a közös elvek e gyűjteménye – komoly eredményt jelentenek. Az elvek azonban nem tartatják be önmagukat. Az egyházakhoz hasonló „puha” (soft) intézmények – nem pedig a nemzetközi bíróságok – azok, amelyek a közösségépítés munkáját gyakorolják és példázzák. Gerald Filson, a Baha’i egyház kanadai társadalmi kapcsolati igazgatója úgy véli, hogy a vallások „hatalmas mértékben járulnak hozzá a társadalmi jólléthez, az egészséghez, az oktatáshoz, a családok stabilitásához és egy sor más építő erőhöz a társadalomban; ezt pedig nem a jogokra, hanem az áldozat, a nagylelkűség, az isteni dolgok iránti szeretet, stb. erényeire támaszkodva teszik.”[1]
A vallás a társadalmi tőke iskolája. Az emberi kapcsolatok, a csapatmunka és a problémamegoldás szokására tanítja az embereket. A hívők karitatív szervezeteket, ételosztást, hajléktalanszállókat, árvaházakat, kórházakat, egészségügyi missziókat, ifjúsági csoportokat szerveznek, továbbá kiveszik a részüket az emberbaráti és vészhelyzeti segélyezésből, valamint a szegények és idősek javára végzett szolgálati projektekből. Az erőforrások ezen egyedi összekapcsolása támaszt jelent az emberi jogi törekvéseknek, és segíti a kormányok munkáját. Dan McKanan valláskutató szerint „az erős felekezeti közösségek erőt adnak tagjaik számára ahhoz, hogy azok szembeszálljanak a szélesebb társadalomban jelentkező igazságtalansággal.”[2]
A vallás vagy hit szabadsága tehát alapvető emberi jog. Brett Scharffs jogtudós szerint enélkül „az egész emberi jogi projekt összeroskadhat a saját súlya alatt.”[3]
Könnyű azt gondolni, hogy az emberi jogok valamiféle távoli bíróságon vagy tanácskozó testületben dőlnek el. Azonban az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának első elnöke, Eleanor Roosevelt szerint, ezek „apró helyekről indulnak, közel az otthonunkhoz – oly apró és oly közeli helyekről, hogy azok egyetlen világtérképen sem látszanak. Mégis ezek alkotják az egyén világát: A környék, ahol lakik; az iskola vagy egyetem, ahova jár; a gyár, a gazdaság vagy az iroda, ahol dolgozik. Ilyen helyeken keresi minden férfi, nő és gyermek az egyenlő igazságosságot, az egyenlő lehetőségeket, a hátrányos megkülönböztetés nélküli egyenlő méltóságot. Amennyiben e jogok ott nem értelmezhetők, akkor sehol sem értelmezhetők különösebben.”[4]
Ezek az apró helyek nemcsak az időnket és a munkaerőnket aknázzák ki, de a lelkünket is felkészítik. „Addig meg sem közelítjük gondjaink megoldását – írta Eleanor Roosevelt –, amíg el nem ismerjük azt a tényt, hogy azok lelkiek.”[5] A jogok kötelezettségek nélkül nem működnek, a kötelezettségek viszont nem működnek egy magasabb cél híján. Az egymás iránt érzett rejtélyes és szent kötelezettség szerinti cselekvés a társadalom kötőanyaga.
[1] Gerald Filson “Interreligious Cooperation, Religious Rights and Pluralism” című előadása a Brigham Young Egyetem Jogi és vallási tanulmányok nemzetközi központjának éves szimpóziumán, 2016. okt. 2–4.
[2] Lásd Dan McKanan in “How Religion Strengthens Community,” Zocalo, Oct. 19, 2010.
[3] Brett G. Scharffs, “Why Religious Freedom? Why the Religiously Committed, the Religiously Indifferent and Those Hostile to Religion Should Care,” Social Science Research Network, Feb. 4, 2017.
[4] Eleanor Roosevelt, “Where Do Human Rights Begin?” in Courage in a Dangerous World, ed. Allida M. Black (2000), 190.
[5] Eleanor Roosevelt, “Where Do Human Rights Begin?”, 5