A XIX. századi mormon vándorlás, amely 1846-ban indult Illinois-ból, majd Iowán és Nebraskán keresztül végül védelmet nyújtó helyre vezetett a Sziklás-hegységben, az Egyesült Államok hatalmas nyugati vándorlásának egyik leginkább figyelemre méltó eseménye volt. Azon pionírok ezreivel ellentétben, akik a jobb élet reményében özönlöttek Kaliforniába és Oregonba, a mormon pionírok nem önként mentek el, hanem azért, mert ellenséges szomszédaik kiűzték őket Illinois-ból és Missouriból. Később a mormon pionír útvonalat Európából érkező megtértek özönlötték el.
- Joseph Smith 1844-es meggyilkolásával és a mormonokon lévő egyre növekvő nyomás hatására, hogy hagyják ott a Mississippi partján fekvő városukat, Nauvoot, az egyház vezetői számára hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy újra költözniük kell. Először a mai Omaha, Nebraska területén hoztak létre menedékhelyet, amelyet Téli Szálláshelynek neveztek. Majd 1847-ben Brigham Young vezetésével elindult az első szekérsor nyugatra, a Sziklás-hegység irányába, a pontos végcél ismerete nélkül.
- Amikor a mormon pionírok első csoportja 1847 nyarán elérte a Nagy-sóstó völgyét, Brigham Young körülnézett ezen az akkor még kietlen, száraz sivatagon és azt mondta: „Ez a megfelelő hely.”
- Young elnök 1849-ben a szegény utolsó napi szent bevándorlók megsegítésére létrehozta az Állandó Kivándorlási Alapot. Az alap mintegy 30 000 bevándorlónak segített a Brit-szigetekről, Skandináviából, Svájcból, Németországból és Hollandiából eljutni Amerikába – ezen időszak Európából érkező utolsó napi szent bevándorlói több mint egyharmadának.
- Mivel a szekerek és az ökrök drágák voltak, a pionírok közül mintegy háromezren kevésbé költséges fa kézikocsit használtak, amely elég könnyű volt ahhoz, hogy maguk húzzák át a Nagy fennsíkon. Egy kézikocsihoz egy családot vagy öt egyént osztottak be, és 18–20 fő osztozott egy sátron. A kocsi legfeljebb 90 kilogrammot bírt el, tehát fejenként legfeljebb 8 kilogrammos csomagot vihettek. E jól megszervezett csapatok élén tapasztalt vezetők álltak, és legalább négy felszereléseket szállító szekér társult hozzájuk, amelyeket ökrök húztak.
- Az első kézikocsis csapat 1856. június 9-én indult el Iowa Cityből, 266 angliai bevándorlóval. Két nappal később egy kicsit több mint 200 főt számláló második csapat követte őket. Ezek a korai kézikocsis brigádok sikeresen megérkeztek a Nagy-sóstó völgyébe, de az útjuk nem volt könnyű. A pionír naplói zord időjárásról, ellenséges indiánok fenyegetéseiről, útitársak haláláról, és az éhséggel és kimerültséggel járó állandó nehézségekről számoltak be.
- 1856 őszén aztán beköszöntött a tragédia, amikor a Willie és a Martin kézikocsis társaság összesen ezer emberrel későn indult el. Mindkét társaságot nehézségek sújtották, például nem volt elegendő ellátmányuk, lecsapott rájuk egy korai hóvihar, amelyből aztán az évszázad legvadabb vihara lett, és más nehézségek. A kimerült társaságok mély hóban a Wyoming-fennsíkon vertek tábort, ahol több mint 200 ember halt meg az éhségtől és a hidegtől. Amikor helyzetük híre elért Salt Lake Citybe, azonnal hatalmas mentési erőfeszítés indult értük.
- Összességében akár szekérrel, akár kézikocsival jöttek, mormon pionírok ezrei haltak meg útközben. Gyakran temették el szeretteiket, akár gyermekeiket is olyan sekély sírhantokban, amelyeket aztán soha senki nem látogatott meg.
- Brigham Young vezetése alatt a becslések szerint 70 000 utolsó napi szent tette meg a nehéz utat Utahba 1847 és 1869 között, amikor is befejezték a földrészt átszelő vasútvonalat. A pionírok tapasztalatainak összessége maradandó hatással volt a mormonok kultúrájára. Az utat megtevő pionír ősöket nagy tisztelet övezi, és gyakran beszélnek róluk nemcsak a leszármazottaik családi összejövetelein, hanem az egyházi gyűléseken is, az egyháztagok pedig ösztönző példaként tekintenek a pionírok bátorságára és áldozathozatalára.