A világ, úgy tűnik, egyre kisebb lesz.
A technika segítségével egyre könnyebben érjük el egymást. A közösségi média felgyorsítja a gondolatáramlást és áthidalja a távolságot. Egyre több ember gondolkodik, dolgozik és él közös információtérben. Az ipar és a kereskedelem kiterjeszti a politikai és gazdasági határokon is túlra az emberi tevékenységet. Különböző vallások és világnézetek találkoznak és ütköznek. Nemzetközi szervezetek igyekeznek népszerűsíteni a jogok, a szabadság és a demokrácia különböző mércéit világszerte.
Ám mindezen irányzatok ellenére a helyi életmód még nem tűnik el. Az emberek még inkább nagyra értékelik saját kultúrájuk egyediségét. Szeretnék megőrizni az őket meghatározó értékeket, hagyományokat és hitelveket. Mexikó és Malajzia például résztvevője ugyan a nemzetközi rendszernek, ám nem szeretnék, ha New York vagy London irányítaná a nemzeti életüket. A kicsi még mindig számít.
Joseph Nye politológus ezt írta: „Ne várjuk – és ne is tartsunk attól –, hogy a globalizmus homogenizációt eredményez majd. Ehelyett inkább egyre gyakrabban és egyre változatosabban hoz majd minket kapcsolatba a körülöttünk lévő mássággal.”[1]
Függetlenül attól, hogy merre utazunk, merre járunk vagy hol telepszünk le, adott helyeken éljük az életünket, mely helyeknek adott személyiségjegyei, szokásai és kultúrái vannak. A szomszédjainkkal és hittársainkkal való érzelmi közösségünk segít jellemünk formálásában. Az ősöktől örökölt feladatok kötelességtudattal itatják át munkavégzésünket. Országunk tájai a földhöz kötnek minket. Népünk történelme értelmet ad a küzdelmeinknek. Minden hely másmilyen.
A helyi lakosság gyakran fenyegetve érzi magát a nemzetközi szervezetek befolyásától. A különféle tanácskozó testületekre, egyezményekre, büntetőintézkedésekre és határozatokra hatalmas, személytelen erőkként tekintenek, melyek a helyi autonómiát csorbítják. Az ilyen testületek a nemzetállamok közti viselkedést szabályozzák, és valamilyen közös célt akarnak elérni. Azonban amit erkölcsi mércének szánnak, gyakran erkölcsi kényszernek tűnik. A kistérségi értékeket, mint például a hit, a család és a közösség, nem lehet úgy felhígítani, hogy az ne koptassa ki a társadalom szövetét. Ezek az apró dolgok elveszhetnek a nemzetközi politika hatalmas színterén.
A feszültség számos módon megjelenik: az istenkáromlást tiltó törvények ütköznek a szólásszabadsággal; a megkülönböztetést gátolni igyekező rendelkezések ellentétbe kerülnek a társulási joggal; a vallási lelkiismeret jogai ellentmondanak az LMBT-jogoknak; a hagyományos nemi szerepek versengenek a nemi egyenlőséggel; a liberális erkölcsösség vitázik a konzervatív erkölcsösséggel; a vallási öltözködési normák kihívást jelentenek a világias érzékenység számára; a személyes szabadságjogok pedig sértik a közösségi érdeket.
A hétköznapi helyeken hétköznapi életet élő hétköznapi emberek igen távol érezhetik magukat a nemzetközi szervezetek magasröptű párbeszédétől. Az emberi jogok fejlődését gyakran a kormányzati rendelkezések tükrében mérik. Ám Michael Ignatieff globális közszereplőnek kétségei vannak afelől, hogy az emberi jogok nyelvezete „részévé vált-e már… a bizalom és türelem, a megbocsátás és megbékülés mindennapi gyakorlatának, melyek az egyéni erkölcsi viselkedés lényege.”[2]
Mindazonáltal ez nem a jó és a rossz története. A nemzetközi szervezetek is elvi és erkölcsi alapon cselekszenek. Értéket jelent számukra az egyenlőség, a méltóság és a béke, valamint jelentős szerepet játszanak a nézeteltérések rendezésében és a konfliktusok kezelésében. Mindkét oldal arra törekszik, amit ő maga helyesnek ítél, és fel kellene ismerniük a másik által képviselt jót is. Az udvarias párbeszéd lehetőséget ad a különböző feleknek az emberi jogok közös előmozdítására, a helyi kultúra függetlenségének tiszteletben tartása mellett.
Jose Casanova szociológus ennek céljából egy „globális civil társadalom” kialakulását képzeli el, és vallja, hogy a világméretű és a helyi közti tartós egyetértésnek „a tágabb normákban kell gyökereznie, melyek visszhangra lelnek a világméretű emberiséget alkotó különféle emberek erkölcsi, kulturális és vallási hagyományaiban.”[3]
A véleménykülönbség és a párbeszéd nem a gyengeség jele. Azt jelzik, hogy az emberek számára fontos a közösségük és a világ érdeke.
A párbeszéd megakadályozza, hogy bezárkózzunk a saját világunkba.
[1] Joseph Nye, “Globalism Versus Globalization,” The Globalist, Apr. 15, 2002.
[2] Michael Ignatieff, “Human Rights, Global Ethics, and the Ordinary Virtues,” Ethics & International Affairs, Mar. 10, 2017.
[3] Jose Casanova, “Globalization, Norms, and Just Governance,” in Religion, Peace, and World Affairs: The Challenges Ahead (2016), 29.