„A világ nagy vallásai közül számosan – talán mind – a mások érdekében hozott áldozat fontosságát tanítják követőiknek, legyen szó adakozásról, vendégszeretetről, beteglátogatásról, a rászorulók segítéséről, a válságban lévők számára nyújtott támaszról, az erkölcsi szépség pillanatait csempészve az anélkül talán kemény és magányos életekbe.” — Jonathan Sacks rabbi[1]
Nehéz összeszámolni, hány módon szolgálja a vallás a társadalom javát. A hit kifejezetten jó az immateriális dolgokban. Az egyházak a támogatást nyújtó helyi kapcsolatok révén felélénkítik a közösségeket. A vallási világnézeteink közötti különbségek gazdagítják közös létünket. Az erkölcsi lelkiismeret hangjai a legmagasztosabb eszményeinkre emlékeztetnek bennünket. Az egymással ápolt kapcsolataink méltóságának pedig támpilléréül szolgálnak az emberi jogok és a vallásszabadság.
Emögött a hívő ember egyedi és sajátos felelőssége rejlik. A hívők az Isten és a lelkiismeretük iránti elkötelezettségük okán tesznek hozzá a társadalomhoz, nem pedig kiváltságokból és felsőbbrendűségből fakadóan, vagy valamiféle jutalom reményében.
A vallásos meggyőződés mértékének próbatétele a szenvedésre adott reakciónk. Az emberi lényekben természetes késztetés él a szükséget látók megsegítésére. Legyen a gond akár szegénység, akár éhezés vagy betegség, a hívő emberek különleges elhívást éreznek a szolgálatra. Az Isten iránti elkötelezettség kifelé, a valós emberekre irányítja a figyelmet. Van olyan kutató, aki szerint a vallásos személyek körében meglévő jótékony adakozás „titkos összetevője” nem más, mint „a vallási közösségeken belül kialakult közösségi hálók”.[2]
A hittel élt élet nem elégszik meg a mozdulatlansággal vagy azzal, hogy megmaradjon önmagában. A „segítsétek a szegényeket és rászorulókat” valamilyen formában a legtöbb szentírásban megtalálható és a legtöbb szószékről hallható. Joseph Smith mormon próféta találóan ragadta meg ezt az érzést: „Az az ember, aki telve van Isten szeretetével, nem elégszik meg azzal, hogy csak a családját áldja meg, hanem bejárja az egész világot, arra törekedve, hogy megáldja az egész emberi fajt.”[3] A vallásos hittel rendelkező embereknek egyetemes céljuk van.
A világunknak minden lehetséges segítségre szüksége van. És az sem számít, hogy ki ad többet: az emberbaráti vállalás nem verseny. A természeti katasztrófák, a háborúk, a környezetpusztítás, illetve az oktatás hiánya mindig is az emberi lét részei voltak. Amikor ilyen körülmények lépnek fel, az emberek nem képesek gondoskodni a saját szükségleteikről. A kormányok, non-profit szervezetek, vállalatok, jótékonysági szervezetek és emberbarátok óriási hozzájárulásokat tesznek. De nem képesek mindent magukra vállalni.
Sok helyen a vallási szervezetek már jelen vannak a terepen, kulcsrakész kommunikációs és végrehajtási struktúrát biztosítva. Be vannak ágyazva a helyi közösségekbe. Ráadásul a világ egyik részén lévő gyülekezetek csatlakozhatnak a világ más részein lévő gyülekezetekhez egyazon ügy támogatásában. Amennyivel kevesebbet tudnak esetleg nyújtani méretben és finanszírozásban, azt emberi tőkében és kapcsolatokban pótolják. Az egyházak gyakran nyújtanak segítséget a nemzetközi segélyszervezetek érkezése előtt és után is.
A területen dolgozó egyik szakember úgy fogalmazott, hogy „a vallási csoportok aránytalanul jelentős mértékben járultak hozzá” az emberbaráti munkához.[4] Számos példa van. A katolikus egyház nagy hangsúlyt helyez az oktatásra, és a világ egyik legnagyobb nem állami iskolarendszerét működteti.[5] A World Vision International a fenntartható fejlődést segíti elő az egészségügyben, a mezőgazdasági termelésben, a vízügyi projektekben, az írástudásban és a mikrofinanszírozásban.[6] Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza gyermekkori oltásokat, szemészeti kezeléseket, kerekesszékek adományozását, élelmiszer-előállítási és táplálkozási programokat szervez a világ különböző országaiban.[7]
A vallási segélyszervezetek munkatársai a jelentőség és gondoskodás lelki ragyogásával töltik meg a munkájukat. A szolidaritás és együttérzés olyan körülményeit teremtik meg, amelyek túlélnek minden gyakorlati segítséget. Ez az erőfeszítés életeket ment és enyhíti a szenvedést, de egyúttal össze is hozza az embereket, és növeli a társadalmi közbizalmat.
A szervezeteken kívül a hit az átlagembereket is hajtja, amikor önkéntesnek állnak. A modern technika lehetővé teszi, hogy olyanok életére is hatással legyenek, akik távol élnek tőlük. A Haiyan tájfun után például amerikai fiatalok egy csoportja segítségnyújtást kezdeményezett a közösségi hálózatok csatornáin keresztül. Pénzt gyűjtöttek, elutaztak a Fülöp-szigetekre, és nekiálltak a helyi egyházak épületeiben háztartási és szükségleti cikkeket osztani. Az istentisztelet e házai a helyi közösségek menedékeivé váltak. Amikor egyre több és több pusztítással szembesültek, ezek az önkéntesek az imára és a hitre támaszkodtak iránymutatásért. A törekvéseik csekélyek voltak, mégis sokat jelentettek.
Legyen szó egyéni vagy szervezeti hozzájárulásról, az emberi méltóság biztosítására irányuló küldetés nem ismer határokat. Ahol hit és szenvedés találkozik, ott az emberbaráti késztetés cselekszik, és a „kemény és magányos életeket” átváltoztatja az „erkölcsi szépség”.
________________________________________
[1] Rabbi Jonathan Sacks, “Role of Religion in Society in the United Kingdom,” www.rabbisacks.org, Nov. 22, 2012.
[2] David E. Campbell, “It’s Social Ties — Not Religion — That Makes the Faithful Give to Charity,” Time, Nov. 26, 2013.
[3] History of the Church, 4:227.
[4] Fiona Fox, “Aid Would Survive Without Religion,” The Guardian, Sept. 20, 2010.
[5] Roy Gardner, Denis Lawton, and Jo Cairns, Faith Schools (2005), 148.
[6] www.wvi.org
[7] Mormon Sajtószoba: Emberbaráti Szolgáltatások