1992. szeptemberében, 16 évesen csatlakoztam az Egyházhoz Dunaújvárosban. Ha jól emlékszem, én voltam a 103. megkeresztelkedett egyháztag a városban, és a gyülekezet olyan rohamosan nőtt abban az időben (3-4 keresztelő hetente), hogy rövid időn belül ketté is bontották. Először a helyi művelődési központban gyűltünk össze a programokra, majd a főiskola épületét használtuk egy darabig, amíg a gyülekezeti ház fel nem épült 1995-ben.
(Balatoni Gábor, Valkai Nikoletta, Bajó Zsuzsanna és Bodacz-Nagy Béla négy régi UNSZ egyháztag, akik együtt nőttek fel a magyarországi kis Dunaújváros Gyülekezetben.)
Nagyon sokan voltunk, idősek is, családok is, de főleg fiatalok, akik lelkesen részt vettünk minden gyülekezeti és kerületi programon, az ország bármely pontján is szervezték meg azokat. Ennek köszönhetően abban az időben a magyarországi egyháztagok mindannyian ismerték egymást. A gyülekezetben a tagok rendszeresen összejöttek: a fiatal családok szárnyaik alá vették a többnyire a családjukban az egyházat egyedül képviselő fiatalokat és mindenben támogatták őket, szerető gondoskodással egyengették az útjukat. Szorgalmasan jártunk szemináriumra majd insztitútra is, és szinte faltuk az evangéliumot! Az ilyen alkalmak fénypontját képezte az elő-előkerülő Tan és Szövetségnek a városunkban egyetlen, nem hivatalosan lefordított példánya, melyből a kedvenc szentírásaink referenciáit anélkül is kívülről fújtuk, hogy a könyvet valaha is a kezünkben tartottuk volna. Talán valamikor 1995 körül a könyv hivatalos fordítása is megérkezett. Elékszem, ahogy csodálattal tartottuk a kezeinkben a dobozokból frissen elővett példányokat, és a barátaimmal együtt hangosan felolvastuk a kedvenc részeinket! Mivel a keresztelőnk pillanatától fogva nagy vágy égett bennünk, hogy részt vehessünk a missziós munkában, míg be nem töltöttük a megfelelő kort, heti 10-20 órát jártunk a misszionáriusokkal tanítani, nem csak érdeklődőket, hanem gyülekezeti misszionáriusként az új egyháztagokat is.
1997-ben, amikor az egyház már hét éve volt jelen Dunaújvárosban, misszióba mentem, és én voltam a 14. misszionárius a városból. Csodálatos időszak volt ez, és a mai napig nagy hálával gondolok mindenkire, aki az egyház magyarországi megalakulásának hajnalán a lelkesedésével és szeretetével segített nekem erre az útra lépni, és azon megmaradni, ezáltal csodás életutat bejárni, és örökkévaló áldásokban részesülni.