„Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt” (Máté evangéliuma 16:25)
2014. szeptember 11, reggel 5 óra - indulunk a reptérre fiammal, Mátéval. Előző este választották el misszionáriusnak. Reményeink szerint két év múlva tér haza. Még visszanéz a szobájára, megigazítja nyakkendőjét, aztán határozott léptekkel elindul, ki a lakásból. Kész van a szolgálatra.
Édesanyjával és húgával összenézünk, nem akarjuk az érzéseinket kimondani. Hosszú, de mégis rövid az út Veszprémtől Budapestig. Kicsit késünk eredetei terveinkhez képest, de nem baj. Nincs sok idő, de nem is kell már nagyon búcsúzkodni. Még egy fénykép indulás előtt a családdal, anyai simogatás, testvéri ölelés és egy apai kézfogás. Ezekben minden benne van, amit érzünk. Aztán lassan már nem látjuk a tömegben Elder Vasváryt...
Azóta sok minden megváltozott a családunk életében. De, hogy is kezdődött mindez?
Feleségemmel, Judittal 1987-ben ismerkedtünk meg, majd 1993-ban kötöttünk házasságot. Három gyermekünk született. Máté 20, Réka 15 és Janka 7 éves idén.
Hétköznapi kis családi történetünkben 1997-ben történt változás, amikor is egy a homokozóban játszó kisgyermekre és édesanyjára lettek figyelmesek a misszionáriusok. Fiam ekkor 3 éves volt. Akkor még nem voltunk vele tisztában, hogy attól a pillanattól egy új érzés költözik majd az életünkbe, amely nem más, mint Isten szeretete. Az alatt az idő alatt, amíg a misszionáriusok tanították a családunkat, sokat beszélgettünk. Látva az elkötelezettségüket kérdeztük őket a neveltetésükről, családi hátterükről. Mind sokgyermekes, tökéletes mosolyú szülők gyermekeként a sokadik misszionáriusok voltak családjukban, természetes módon megélve ezt a különleges helyzetet.
Egyik alkalommal a fiamra pillantottam, aki kis játékautót tologatott éppen és világos szőke haját meglibbentette a nappalinkba frissességet hozó szellő. Felmerült bennem a kérdés, hogy ha mi megkeresztelkedünk, akkor neki is ez lesz az útja, talán egyszer majd ő is misszionárius lesz?
Sok év elteltével aztán 2014. április 30-án, a ballagási vacsoráján bontottuk ki az elhívását tartalmazó borítékot. Örömkönnyek közepette olvastuk, hogy szeptember 11-én indul a missziós szolgálatába. Ismét ránéztem sportos, erős alkatára, immár világos barna hajára. Eljött a pillanat, amelyre oly sokat vártunk! Azért imádkoztunk szülőként, hogy célja legyen gyermekünknek a misszió, majd azért, hogy egészségben el tudjon indulni.
Jelenleg több mint 8 hónapja szolgál a Skócia-Írország Misszióban. Ez a szolgálat nem csak a fiatal életét áldja meg, hanem a családjáét is. Már elutazásakor a repülőtéren elhatároztuk, hogy megpróbálunk még jobb, még összetartóbb család lenni. Ráébredtünk, hogy mennyi alkalmat szalasztottunk el, amikor kisebb-nagyobb indokokkal nem tartottunk családi estet, vagy nem használtuk ki az időnket, amit közös Szentírásolvasással tudtunk volna tölteni. Éreztük, hogy itt a lehetőség, hogy változzunk! Elkezdtük jobban tervezni a heteinket, napjainkat. Még jobban odafigyeltünk a családi estek megtartására, a közösen együtt töltött szabadidőnk minőségének javítására. Megterveztük, hogy a vasárnapok mindenkinek a levélírással fognak telni. Fontos kapcsolattartási lehetőség a levél a misszionárius fiunknak és nekünk is. A kezdetektől fogva vártuk és várjuk a hétfőnként küldött leveleit. Mind a mai napig öröm olvasni felőle. Az a változás, amin ő átmegy döbbenetes számunkra. Már az első hetektől fogva éreztük Isten iránti elköteleződését, a szolgálat tiszteletét.
Olvasva a kemény és megfeszített tanulási napok élményeit, ráébredtünkt arra, hogy nekünk is még jobban kell itthon tennünk a dolgunkat. Hetente írt élményei és tanácsai sokat segítenek abban, hogy összetartóbbak és egységesebbek legyünk otthonunkban. Furcsa ezt leírni, de fiúnkként ő volt többször is, aki bölcsességével megmutatta nekünk a helyes viselkedést egy helyzetben, vagy rávezetett minket egy probléma legjobb megoldására.
Megtanultuk, hogy a legnehezebb pillanatokban is lehet derű, és békesség a szívünkben, és megtanultunk türelmesnek lenni. Nem gondoltuk volna, hogy ilyen nehéz egy hétig várni a hírekre akkor, amikor tudjuk, hogy beteg a gyermekünk. Rájöttünk, hogy el kell őt engednünk lelkileg is, és rá kell bíznunk az Úr gondoskodására. Félelmeinktől és aggodalmainktól megszabadulva életünk részévé kell váljon a teljes odaadás és bizalom az Úr iránt, melyet a Szentírások is javasolnak nekünk. Megtapasztaljuk az életünkben fiunk példája segítségével a lelki önellátás áldásait, aminek következtében minden téren önállóbbak és önellátóbbak lettünk.
Bednar apostol mondta a 2012. októberi konferencián: „Jézus Krisztus evangéliumának lényege magában foglal egy alapvető és maradandó változást a természetünkben, amelyet a Szabadító engesztelése tesz lehetővé. A valódi megtérés változást idéz elő az ember hitelveiben, szívében és életében, hogy elfogadja Isten akaratát és összhangba kerüljön vele, továbbá magában foglalja az az iránti tudatos elkötelezettséget is, hogy Krisztus tanítványává legyen”.
Évente két alkalommal van lehetőségünk arra, hogy az internet segítségével élőben is beszéljünk egymással. Legutóbb anyák napján volt ebben a kiváltságban részünk. Nagyszerű pillanatok ezek. Újra látjuk őt, és halljuk a hangját. Néha megtöröljük a szemünket, amely a boldogságtól könnyes. Mesélünk, beszélünk, és kifogyhatatlanul jönnek a gondolataink, hogy még mit szeretnénk elmondani. Futnak a percek, és akármennyire is szeretnénk megállítani az időt, nem lehet. Amikor vége a beszélgetésnek percekig ülünk a szobában, tele a szívünk érzelmekkel, és emlékekkel. Eszünkbe jut egy szőke kisfiú, aki tologatta a kisautóját a nappaliban....
Hálásak vagyunk mindazért a csodáért, melyet együtt megélhetünk. A misszió része életünknek fiunk szolgálata által. Boldogság és öröm, bizonyság és bizalom érzése az, ami betölti a hétköznapjainkat. Tágabb családunk, barátaink sokszor érdeklődnek iránta. Ez a lehetőség megnyitotta szívünket, hogy a kérdésekre válaszolva meséljünk hitünkről, bizonyságunkról, egyházunkról. Ez a mi küldetésünk, melyet kaptunk az életünk e szakaszában.
Várjuk azt az örömteli pillanatot, amikor hazatér a sikeres missziója után és a repülőtéren a szeretetteljes családi ölelés és egy apai elismerő kézfogás után készül egy közös fénykép. Majd egy hosszú, de mégis rövidnek tűnő úton Budapesttől Veszprémig ismét, egymás szavába vágva beszélgessünk. Hazaérve otthonunkba, újra belép a szobájába, majd megelégedve lazítja meg nyakkendőjét, és eszünkbe jut a Szentírás:
„Tudom, hogy az Úr mit parancsolt énnekem, és örvendezem abban. Nem magammal dicsekszem, hanem abban örvendezem, amit az Úr parancsolt nekem; igen, és ez az én büszkeségem, hogy talán eszköz lehetek Isten kezében, hogy néhány lélek eljusson a bűnbánathoz; és ez az én örömöm.” (Alma 29:9)
Vasváry Károly